22:32
– Nincs jogod! Nincs jogod bármit is
elvárni tőlem, miután gyakorlatilag elraboltál.
– Elraboltalak? – nevet fel gúnyosan
Noah. – Egy zöldséget raboltam el, nem téged.
Egy kósza pillanatra enged a
szorításán, így kirántom a kezem, és pofon vágom. Az arcához kap, és hitetlenül
rázza a fejét.
– Azt hiszem, kezdek beléd szeretni.
– Ez az utolsó mondat, amit reakcióként vártam. Sírni kezdek, és a földre rogyok.
Erős karok emelnek talpra, majd Noah a mellkasához szorít. Püfölni kezdem az
öklömmel, de meg sem moccan. Addig állunk így, míg a kezem erőtlenül
lehanyatlik, a könnyeim pedig elapadnak.
– Hallottad, amit mondtam? –
kérdezi, miközben kisöpri a hajamat az arcomból.
– Nem mentség – suttogom, de már nem
vagyok dühös. Csak kétségbeesett. – A zöldség is én vagyok. Elég gyakran.
– Nem elég gyakran – vigyorog. – És
ne próbáld meg kikerülni azt, amit mondtam.
– Mit vársz, mit mondjak? Ha
mostantól úgyis a te elvárásaid szerint kell élnem.
– Ne pimaszkodj, Csínó! – nevet fel
Noah. – Csak most fejeztük be a veszekedést.
– Nem fejeztük be – emelem fel a
mutatóujjam figyelmeztetően. – Ne hidd azt, hogy ezzel vége. Mi a fenét kezdünk
most magunkkal? Hová megyünk?
– Ne aggódj, nekem van tervem.
– Ne aggódjak? És mit keres itt
Holly? A szülei biztosan ki vannak akadva. És Zen? Megszökött? Valószínűleg fél
Washington állam a nyomunkban van.
– Holly meglátott minket, mikor
Teával betuszkoltunk az autóba. Velünk akart jönni.
– És te engedted? – lehuppanok az
ágyra, de Noah-t nem engedem mellém ülni. Kénytelen a szoba másik végében álló
kanapéhoz battyogni.
– Azt hiszed, volt választásom?
Minden a másodperc tört része alatt történt.
– És Zen?
– Kihoztam.
