Január 26. Kedd
Már egy napja úton vagyunk. Azóta nem szólaltam meg, hogy egyhangúan
leszavazták a tervem, miszerint azonnal visszafordulunk. Nevelőintézet, börtön
és kicsapás, ezek a következmények vártak minket otthon. Otthon? Sosem kötődtem
a helyhez, de ebben a nyomasztó hangulatban, egy idegen államban, összezsúfolva
emberekkel, az árvaház emléke igazán vonzóvá vált.
A táj viszont gyönyörű. Az egyetlen dolog, ami visszatart a sírástól,
hogy mereven bámulom a hófödte hegyeket.
A többiek beszélgetnek, Holly pletykákkal szórakoztatja őket, közben
pedig kínosan ügyelnek arra, hogy ne zavarjanak az önemésztésben.
Egészen estig tart, míg Noah megelégeli a hallgatásomat. Egy útmelletti
olcsó motelban veszünk ki három szobát. Az elosztásnál ragaszkodom ahhoz, hogy
egyedül lehessek, Noah viszont nem akar egyedül hagyni. Talán attól tart, hogy
az első magányos percemben hívom a rendőrséget. Végül kénytelen vagyok beadni a
derekam, azzal a feltétellel, hogy a kanapén alszik.
– Tudod Csínó, többet vártam tőled –
szólal meg, miközben átpakol a franciágyról egy takarót a fekhelyére.
Ettől a kijelentéstől azonnal
felforr a vérem, de visszafogom magam. Olyan dühös vagyok, hogy össze akarok
törni mindent a szobában.
– Mi a francért hitegettél, ha most
nem akarsz velem lenni?
– Fogd be! – passzírozom ki a
fogaim között.
– Nem fogom be. Szeretném, ha
beszélnél végre. Add ki magadból! – lép az orrom elé. Nem engedi, hogy
elfordítsam a fejem, vagy kikerüljem. Lefogja a kezem, és tovább provokál. –
Vagy végig hazudoztál? Azt gondoltad, jó leszek pár hónapig, aztán többet sosem
látsz?
– Baszd meg! – kiáltom a képébe. Ki akarom
kaparni a szemét. Ebben a percben gyűlölöm.
