14:23
– Már csak pár hónapot kellett volna
kibírnod – fordulok vissza az autó belseje felé.
– Figyelj, Csínó, nem nézhettem, ahogy
az öcsémet és a barátnőmet tönkreteszik – válaszol Noah, miközben egy üveg
ásványvízzel kínál.
Ez egyszerre volt figyelmes és
hihetetlenül idegesítő.
– És nem gondoltad, hogy erről engem
is meg kellene kérdezned? Hogy akarom-e?
– Nem voltál olyan állapotban.
Gyorsan kellett cselekednünk, vagy oda a lehetőség – mondja tőle szokatlan
bizonytalansággal. – El akartál jönni onnan, nem igaz?
– Persze, hogy el! Miután
leérettségiztem. – Ezzel meglepem. Sosem beszéltünk a tanulásról, a terveinkről.
Nem lettem volna osztályelső, tény, de akartam egy esélyt. Amitől most kérdés
nélkül megfosztott pár kalandvágyó, andrenalinfüggő őrült.
– Ez az egész az én hibám! – szól
közbe Zen. Csak most fogom fel igazán, hogy ő is az autóban ül. Megváltozott.
Most nem lengi körbe az a megnyugtató aura, ami annyira vonzott. Már nem
hasonlít hozzám. Pedig csak napok teltek el, mióta átkerült a nevelőintézetbe.
– Zen, ez nem igaz! – inti le Noah,
mielőtt jobban kifejtené a dolgot. – Én hoztam el őt.
Noah arca arról árulkodik, hogy már
meg is bánta ezt a döntését. A szemöldökét dühösen összehúzza, és a kormányra
mered.
– Hol vagyunk? – nézek ki az
ablakon. Nem jártam sok helyen életemben, de tudom, hogy hegyek nincsenek az
árvaház közelében. És legalább tíz órája úton kell lennünk ahhoz, hogy az ilyen
kaliberű táj közelébe érjünk.
– Valahol Montanában.
