– Jártál Zennél? – Ezzel kétségtelenül lelohasztom a
lelkesedését. Az ölében ülök, de leveszi rólam a kezét. Kínos szituáció.
Felállok, és az ablakhoz megyek. Az udvar üres,
szombaton a legtöbben a városban vannak.
– Voltál nála vagy sem? – fordulok Noah-hoz, miután
percekig nem válaszol.
– Voltam.
– És? Beszéltél neki rólunk?
„Rólunk”. A szó önkéntelenül csusszant ki a számon, de
nem érzem helytelennek.
– Persze.
– És? – Felidegesít, hogy mindent szót úgy kell
kicibálni belőle. A legrosszabbra számítok; Zen teljesen kikészült.
Összevesztek miattam. Zen gyűlöli Noah-t. Zen gyűlöl engem.
– Nem lepődött meg.
Egy pillanatig fel sem fogom, mit mond. Nem lepődött
meg. Zen számított erre. Zent egyáltalán nem érdekli. Noah olvas a
gondolataimban.
– Attól még nem örült, Csínó. Ne gyárts elméleteket!
Csupán elfogadta.
– Elég könnyen ment neki – vonok vállat, mintha kicsit
sem érdekelne, holott belül nagyon bánt a dolog.
– Őszintén, Csínó, nem is ismertétek egymást.
– Talán – suttogom, miközben erősen koncentrálok, hogy
visszatartsam a könnyeimet. Talán nem úgy ismerkedtünk meg, mint manapság a
fiatalok. Talán nem tárgyaltuk ki a fél életünket, nem cseréltünk
telefonszámot, és soha nem is randiztunk. Viszont volt valami közös. Mélyen,
bennünk, volt valami, ami összekapcsolt minket.
– Megértem, hogy rajongtál érte – jön Noah hangja
közvetlenül mögülem.
– Nem rajongtam – fordulok felé. Túl közel van. Nem
bírom nem észrevenni, mennyire elképesztő a kisugárzása. Nem csoda, hogy Zen
emléke egyből elhalványul, amint Noah a közelembe kerül. – Csak úgy éreztem, ő
megért.
Ha meg is bántódott ezen Noah, nem mutatja. Halványan
elmosolyodik, majd még közelebb lép.
– Talán én nem vagdosom magam, és nem bujkálok
szekrényekben, de attól még én is itt nőttem fel. Tudom, milyen érzés
számkivetettnek érezni magad. Nézz rám, Audrey! – nyúl az állam alá. – Talán
nem vagyok olyan érzékeny, mint Zen, de itt vagyok neked. Bármit elmondhatsz.
Ilyen
szövegre egyáltalán nem számítottam Noah-tól. Nem is csoda, hogy kicsordul egy
könnycsepp. Meg akarom csókolni! Nem beszélni akarok róla! Hanem elfelejteni!
Megragadom fehér ingjét, ami alól mindenhonnan kikandikálnak a tetoválásai.
Mint egy élő festmény.
– Nem fázol? – kérdezem. – Január van, te meg egy szál
ingben.
– Most, hogy így mondod – húz magához vigyorogva.
Sokkal jobb. A régi Noah visszatért.
