20:12
Az
iskolát pontban hétkor zárják. Erre akkor jövök rá, mikor a harmadik ajtón
keresztül próbálok kijutni. Egy árva lélek sincs már itt.
Az
első gondolatom a pánik, de persze nem érnék vele semmit. Aztán eszembe jut,
hogy péntek van. Hétfőig valószínűleg a kutya sem jár erre. Belerúgok a nehéz
főkapuba.
Aludni
ágyban kell, Audrey! – gúnyolódik velem egy hang. Megérdemlem. A saját
hülyeségem miatt ragadtam itt.
Leülök
a földre, és a tejüvegen keresztül beszűrődő lámpa fényét figyelem. Bár itt
lenne valaki. Bár ne lennék egyedül. Hányszor kívántam ennek az ellenkezőjét!
Most meg… szinte rettegek a sötét, magányos folyosótól.
Vajon
Noah keresett délután? Akármennyire is kínos a kapcsolatunk, most fohászkodom,
hogy találjon rám. Zenre végül is nem számíthatok, itt hagyott. Nem
önszántából, de elment. Talán meglátogatom majd néhányszor, talán felhívom. Még
két év, mire igazán szabad lesz. Tényleg képes lennék várni?
Talán.
Ha nem lenne Noah. Ha nem akarna engem. És én nem akarnám őt.
Az,
hogy végre beismertem, egyszerre vált ki belőlem döbbenetet és
megkönnyebbülést. Zen egy álomfiú, - leszámítva a gondjait - aki sosem lesz az
enyém. Nem is érdemlem meg. Noah viszont egy veszélyes alak. Olyan, akivel el
tudnám felejteni a gondjaimat, de mégse érezném magam alábbvalónak.
Utat
engedek a képzeletemnek, ami már rég lélegzetvisszafojtva várta, hogy
kiélvezhesse Noah emlékét. Amikor először találkoztunk, rémisztő volt. Alig
vártam, hogy eltűnhessek a kórházból aznap. Aztán Zen jóváhagyásával elvitt
Scarletthez. Őrült túra volt, de azóta megértettem, mit jelentett. Akkor voltam
először felszabadult a közelében.
Persze
mindig voltak árulkodó jelek. A borzongás, mikor újra és újra a nevemen
szólított. Aztán már becézett. Tegnap pedig egyértelműen célzott rá, mit akar.
Nem
tudom, hogy csupán az egyedüllét okozza, és amint kiszabadulok, hagyom az
egészet, vagy azonnal megkeresem Noah-t, és tisztázom a dolgot, de remélem,
hogy az előbbi. Szeretnék újra az a nyuszi lenni, aki pár hete voltam. Talán
ostobaság, de biztonságos.
