Január 22.
Péntek
Hollyt
reggel a folyosón találom, a szobánk előtt tanakodik, bekopogjon-e.
– Tegnap eltűntél – mondom neki köszönés helyett.
Egészen hozzászoktam a társaságához, tegnap pedig jól jött volna, hogy
elterelje a figyelmemet.
– Mennem kellett valahova.
Szokatlanul szótlan, állapítom meg.
– Rossz kedved van? – Mióta érdekel engem valakinek a
jóléte?
– Nem. Egyáltalán nem – villant egy műmosolyt.
Nem erőltetem. Talán önzőség, ha már egyszer „barátok”
vagyunk, de képtelen lennék az ő problémáit is a nyakamba venni. Mert ugyebár
nekem olyan eget rengető gondjaim vannak. Szánalmas.
Sejtem, hogy tegnap látott minket Noah-val. Azt pedig
tudom biztosra, hogy tetszik neki a fiú. Talán ezért hallgatag. De semmi kedvem
nincs magyarázkodni, főleg mivel halvány fogalmam sincs, mi folyik köztünk.
– Tehát, te és
Noah… - kezdi Holly az iskolába vezető úton, de félbeszakítom egy legyintéssel.
– Nem.
– Hát ez… fura. Ő úgy tűnik, totál beléd van zúgva –
mondja feltűnően bátortalanul.
– Lehetne, hogy nem beszélünk róla?
– És Zen? Megtudtál valami újat?
– A megyei javítóba került. Ezen kívül semmit – zárom
rövidre.
Ezután Holly kezd bele valami órai feladat részletezésébe, de
én csupán fél füllel hallom. Alig aludtam valamit az éjjel, de még most sem
vagyok fáradt. Rezzenéstelenül végigülöm az órákat, válaszolok Hollynak, mikor
elvárja, majd mire feleszmélek, vége a tanításnak.
A hűvös szekrény most szent menedék. Senki nem zavar
meg. Sem Noah, sem Zen, sem Holly, senki. Kiürítem a fejem, elmerülök a
semmiben, aztán elalszom ott, azon a zsebkendőnyi helyen.
