Noah döbbenten felnevet, én pedig visszatérek végre a
Földre.
– Sejthettem volna.
Nem így terveztem. Ha nincs egy villanás, ahogy Zen a
padon ül, én pedig a szekrényből figyelem, valószínűleg megcsókolom a bátyját. Milyen
ostoba is vagyok!
– Haragszol rám? – kérdezi Noah.
– Van értelme?
– Zen a megyei javítóba került.
– Ezt miért volt olyan nehéz elmondani?
– El akartam. De egész nap kerültél.
– Annyira nem bántad, gondolom.
– Jogos – bólint.
Még mindig valami zavart köd vesz körbe, mintha az
elmúlt perceket csupán álmodtam volna.
– Mi lesz vele? – Zen kétségbeesett arcának emléke még
mindig nem tűnt el az elmémből.
– Ki fogja bírni. Erős srác. Plusz, te várni fogod.
Egy napja ment el, és én már a bátyjával smárolok.
Majdnem smárolok. Szörnyű keserű a szájízem.
– Nem hiszem, hogy ez számít.
– Nem is hiszem, hogy békén tudnálak addig hagyni –
morogja válaszként, mire ismét eláll a lélegzetem. Nem. Nem érezhetek így.
Iránta nem.
– Te ezt… komolyan gondoltad?
– Nem úgy tűnt? Nem akarlak megrémíteni, Csínó, de
hatással vagy rám. Nem is kicsit.
Nem akart megrémíteni, de sikerült. A lehetséges
menekülési útvonalakat kezdem keresni.
– Tetszik a tetoválásod – bukik ki a számon, miközben
nyilvánvaló szándékkal ellépek mellette.
– Csak meg akartad vizsgálni közelebbről az előbb,
igaz?
Nem válaszolok, visszakocogok a kollégium épületébe.
