Az ihletet köszönöm Mihainak!
Fényképek
- Miért nem maradhatsz? – kapott a kezem
után.
- Már mondtam. Nem keresek barátot.
Kiszabadítottam a kezem, majd
bezárkóztam a fürdőszobába. Hallottam a sóhaját az ajtó túloldaláról.
Nem tagadtam, hogy valami megmozdult
bennem tegnap délután, mikor összefutottunk az utcán, a szemembe nézett, majd
valami érthetetlen nyelven magyarázni kezdett. Nagy szemekkel néztem rá, mire
átváltott angolra. Jól hallható déli akcentussal beszélt.
- Te vagy az – mondta.
- Ismerjük egymást? – felvontam a
szemöldököm és önkéntelenül is elmosolyodtam. Az angolomat tökéletesre
fejlesztettem az elmúlt évek során, ő mégis azonnal észrevette, hogy én sem vagyok
helyi.
- Még nem – felelte azzal a tipikus
kaján vigyorral, amit az este során többször felvillantott. – Honnan jöttél? –
Nem zavartatta magát, mellém szegődött, mikor elindultam.
- Nem zavar, hogy épp a másik irányba
tartottál? – próbáltam gorombán kérdezni, de túlságosan szórakoztatott
figyelme.
- Megváltozott az úticélom.
- Remélem, nem miattam.
- Miattad – jelentette ki zavartalanul.
- Michael vagyok – vigyorgott szemtelenül.
Nem feleltem. Kényelmetlenül éreztem
magam. Tudtam, hogy ez itt egy idegen ország, idegen szokásokkal, és nem volt
merszem belevágni egy ilyen kalandba.
- Honnan jöttél? – kérdezte ismét tört
angolossággal.
- És te?
- Oké. Hagyjuk ezt. Hová tartasz?
- A folyóhoz.
- Csodás. Én is.
- Nem mondhatnám, hogy most meglepődtem.
- Imádom az iróniát – nevetett fel.
Ekkor figyeltem meg igazán először.
Fahéjszínű bőrével kitűnt a sápadt járókelők közül, ahogy magassága és hófehér
inge is. Annyira frissnek és elevennek tűnt az itteni szürke időhöz és
emberekhez képest. Borostája, lusta szemei, buja pillantása egyből megragadták
a képzeletem. Vászonra való arc. És engem követett. Ami persze egyből ki is
józanított. Miért is lennék udvarias, ha úgysem látjuk egymást többé?
- Nincs jobb dolgod, mint utánam
koslatni?
- Ez a legjobb dolgom, amióta itt
vagyok.
- Olasz vagy?
- Félig. Te pedig…
- Fáradt.
A nevetése hihetetlenül vonzóvá varázsolta.
Minden tekintetet magára vonzott. Az ujjaim bizseregtek a fényképezőgépem után.
- Aludhatunk.
- Viccelsz velem? – képedtem el.
- A folyónál.
- Azt sem tudom, ki vagy.
- Már mondtam.
- A nevedet. De attól még nem ismerjük
egymást.
- Tetszel nekem, én is neked. Hol itt a
gond?
- Michael, igaz?
- Gyönyörű, ahogy kimondod – vigyorgott
rám, mire elakadt a lélegzetem.
- Szerintem félreértettél. Nekem nem
tetszel. És nem vágyom új barátokra. Sajnálom.
Újra elindultam lefelé az utcán, s egy
darabig úgy tűnt, megszabadultam tőle. Aztán a folyóhoz érve már bántam, hogy nem
csináltam fotót róla. Még egy magányos óra után is csak körülötte forogtak a
gondolataim. Ha jól elkapnám a kisugárzását, akár kiállítási darab is lehetne.
- Rám gondolsz, látom.
Összerezzentem, ahogy lehuppant mellém a
homokba. Ugyanaz a férfi, ugyanazzal a lehengerlő aurával. Azonnal meggondoltam
magam a fényképről. Sosem hízelegnék neki ezzel.
- Arra gondoltam, milyen jó is a csönd.
- Mindenre van egy csípős válaszod,
igaz? – pillantott rám hatalmas barna szemével.
- Felesleges is próbálkoznod.
- Próbálkoznom?
- Nem kell férfi az életembe – mondtam,
miközben a vizet bámultam. Az arcom forrt.
- Késő.
- A nevemet sem tudod.
- Éppenséggel tudom.
Összeráncoltam a homlokom. Sosem
találkoztunk. Talán egy őrült gyilkos, aki már napok óta követ?
- Cathy.
- Nem nyert – morogtam megkönnyebbülten.
- Lara.
Megráztam a fejem. Elővettem a
fényképezőgépemet, s ellőttem pár képet a tájról. A hegyek tetején még hótakaró
fehérlett, a folyó pedig világoskéken bújt elő közülük. Gyönyörű látvány volt.
- Nyugodtan lefotózhatsz, Lara –
hallottam magam mögül pár perc múlva. Hihetetlenül öntelt!
- Nem akarlak. És nem Lara a nevem.
- Másképp el fogsz felejteni. Na persze,
csak ha nem jössz velem.
- Ne nevettess. A magabiztosságod
hihetetlenül idegesítő.
Felé fordultam és figyelmeztetés nélkül
fényképeztem. Beleremegett a kezem, mikor lekaptam a vigyorgását. Igen, ez az!
A gyűjteményem eddigi legértékesebb darabja valószínűleg. A nők olvadozni
fognak a kiállításon.
- És mit kapok cserébe? – súgta a
fülembe, mikor közvetlenül a hátam mögött állva végignézte a fotókat.
- Egy köszönöm megteszi?
- Egy csóknak jobban örülnék.
- Köszönöm. Ennyit adhatok – nyögtem ki
remegő hangon. Éreztem a leheletét a nyakszirtemen, amitől önkéntelenül is
libabőrös lettem.
Kivette a kezemből a kamerát és szembe
fordította magunkkal.
- Mosolyogj! – sóhajtotta, s mikor
lenyomta az exponáló gombot egy csókot nyomott a nyakamba.
Annyira meglepődtem, hogy még levegőt
venni is elfelejtettem.
- Mi a fenét művelsz? – mérgesen akartam
szólni, de inkább ijedtre sikeredett a dolog.
- Aludj velem ma éjjel, Lara!
A fürdőszoba hűvös csempéje sem hűtötte
le az emlékektől felforrósodott testem. Hihetetlen, hogy igent mondtam egy
vadidegennek. Én, aki megrögzött feminista voltam és semmi pénzért, vagy épp
kapcsolatért nem mondtam volna le az utazgatásról.
Michael kopogtatott az ajtón.
- Lara?
- Mi az?
- Kijössz még ma onnan?
- Nem biztos.
- Édesem… - az ezután következő halk
olasz szónoklatból semmit nem értettem, de elég szenvedélyesen hangzott.
Belesajdult a mellkasom.
- Nem beszélem a nyelvet. Jobb, ha
tudod.
- Még ilyenkor is szurkálódsz – halk
nevetése mosolyt csalt az arcomra. – Itt hagylak.
Felpattantam a padlóról.
- Gondolkozz nyugodtan! Délután
visszajövök. Ha itt leszel, boldog leszek. Ha elmész, azt is megértem.
Elszorult a torkom. Pár perccel később
ajtócsukódást hallottam. Kimerészkedtem. Az ágyon ott volt a fényképezőgépem
egy laptophoz kötve. A közös képünk volt megnyitva. Úgy festettünk, mint akik
ezer éve ismerik és szeretik egymást. Megtorpantam a látványtól.
Nem. Ez nem én vagyok a fotón. Ez csak a
pillanat varázsa.
Azonnal nekiálltam pakolni. Akármilyen
csodálatos lehetne, akármilyen jó az ágyban, vagy az ágyon kívül, ő egy idegen.
Ez egy egyéjszakás kaland volt, ami talán egy kipipált rubrikát jelent a
nemlétező bakancslistámon, de ennyi.
Most pedig irány a hotel. A mai napon
még felkereshetem azt a pár helyet, amiről képeket kell készítenem, aztán
továbbállhatok.
Ezzel elhagytam a gyönyörű lakást, ami
valahogy nem illett az „ingyenélő olasz” elképzelésembe. Legyőztem a
késztetést, hogy lefényképezzem az óvárosi épületet kívülről. Volt elég képem,
ami rá emlékeztetett.
A szállásomra visszavezető utak közül
nem a folyó mellett húzódót választottam. Meglepően nehéz szívvel hagytam el a
belvárost. Mintha valamit ottfelejtettem volna.
A bérelt szobába lépve már szinte csak
vonszoltam magam. A szemem égett, a mellkasom pedig sajgott.
Mi a fene? Csak nem beleszerettél egy
vadidegenbe? Hisz alig ismered! Talán jól bánik a szavakkal és lehengerlő a
külseje, igen. De mi lesz, mikor majd azt kéri, hogy maradj egy helyen. Mikor
korlátokat állít és megfoszt a szabadságodtól.
Annyira nyomorultnak éreztem magamat.
Nem volt erőm összeszedni a megfelelő objektíveket, hogy elinduljak a közeli
várhoz. Helyette egész délelőtt csak az eddig készített képekkel bajlódtam, de
még így is kétpercenként eszembe jutott a mappa legalsó zugába száműzött fotó.
Mire feleszméltem a munkából, ami nem
mellesleg semmit nem ért, már besötétedett. Ezzel veszítettem egy napot. Majd
még egyet. És még egyet.
Végül olyan dühös lettem magamra, hogy a
szombaton már hajnalban az utcát tapostam. A hotelből kijelentkeztem, az összes
ruhámat és felszerelésemet tartalmazó hátizsákommal indultam el a várhoz, hogy aztán
délután már a London felé tartó vonaton ülhessek.
A folyó hangja – na, jó, kit akartam
átverni -, Michael emléke vonzott arra az útra, amelyik mellett a víz olyan
volt, akár medrek közé szorított égbolt. Elámultam, akár az első alkalommal,
bár most a szívem a torkomban dobogott, és tudtam, nem azért, mert hamarosan
újra úton leszek.
Vágtam át a szürkeségen, eltökélve, hogy
nem állok meg sehol, nem nosztalgiázom, nem sajnálkozom.
- Hová csörtetsz ily sebesen, szépségem?
– lépett elém Michael már az első kereszteződésnél.
Egy néma sikoly és kecsesnek nem
nevezhető ugrás után azonnal átkozni kezdtem magam. Hát nem ezt akartam? Nem
ezért választottam ezt az utat?
- Te itt aludtál? – mutattam a sétány
melletti bokrokra, mikor visszanyertem a hangomat.
- Nem egészen, de az utóbbi napokban
elég sok időt töltöttem itt.
- Azt mondtad, megérted, ha lelépek. És
leléptem. És most is azt tenném, ha félreállnál.
- Ó, szívem, már tudhatnád, hogy nem
könnyű lerázni.
- De miért nem? Mi a fenéért vagy itt? –
Nem akartam dühös lenni, erre most tessék! – Nem volt elég? Én nem maradok itt!
Nem fogok a flancos lakásodba költözni, aztán bambinokat nevelni! Ezt felejtsd el!
Most először maradt Michael szótlanul.
Végiggondolva a maszlagom, nem is csodálkoztam.
- Értsd meg, - próbáltam meggyőzni
magamat és őt is – az én életem abból áll, hogy naponta városról városra
utazok. Egy éjszakánál többet nem ajánlhatok.
- Félreértesz – emelte fel a kezét
Michael, hogy megállítsa a szóáradatot. – Nem feleségül kértelek, drágám. Csupán
azt, hogy ne tűnj el az életemből. Mellesleg pedig lassan egy hete a városban
vagy. Valamiért nem indultál még utadra. Te sem tudsz így itt hagyni.
Lefogadom, hogy most is a lakásomhoz tartottál.
- Ne légy nevetséges! – legyintettem,
bár megfordult a fejemben az ötlet.
- Először azt hittem, könnyen
elfelejtelek – folytatta a férfi. - Aztán mégis minden nap itt találtam magam,
fel-alá mászkálva. Éjjel nem bírok aludni, hajnalban az üres utcákat járom.
Talán megbolondultam, gondoltam. És most itt vagy, én pedig legszívesebben a
vállamra kapnálak, bezárnálak a lakásba, és soha többet nem engednélek el.
Csendet, még folytatom! Tudom, hogy te ezt nem akarod. Szabad vagy és az is
maradsz.
- Köszönöm.
Percekig csak bámultunk egymásra, majd
Michael félreállt az útból. Görcsös fájdalommal indultam el újra. Aztán
bosszankodva megtorpantam.
- Követni fogsz? – pillantottam az
utánam lépkedő kócos férfira.
- Én is szabad vagyok épp. Elkísérlek
egy darabon.
