Bejegyzések A.A. naplójából - 34

Január 18.

Mindig azt hittem, hogy majd öregen, ráncosan, korhadás illatúan fogok meghalni. Az elmúlás beenné magát a csontjaimba, majd meghajolnék, mint a szomorúfűz. A bőröm papírvékonnyá kopna, az erek pedig átütnének rajta.  Remegő kézzel tölteném a hársfateát, amit mindig is utáltam, de az unokáimnak csak így maradhatok meg tökéletes emlékként. Az asztalon szőlőcukrot tartanék, a sarokban hintaszéket. Reggel gyalogolnék a boltig, hogy aztán délig üres legyen a ház.

Így képzeltem el, de most arra gondolok, hogy valószínűleg két napon belül egy kórházban fekszem, megállapítják, hogy halálos, és kész. Egyedül, alig tizenkilenc évesen.

Lehúzom a vörös hányadékot a vécén, ami fémes szagot áraszt.

Hirtelen eszembe jut valami a gyerekkoromból. Egy illat. Egy kéz, ami aggódva simít végig a homlokomon. Egy dallam, amitől elálmosodom.

Dörömbölés a szobaajtón.

Két dühös Wymar.

– Megyünk a dokihoz – ragad karon az idősebbik.

Zen idegesen elkapja a másik karom. Marionett bábunak érzem magam.

– Óvatosan, Noah! – hallom a kedves hangot, mikor elnehezül a szemhéjam. Elemelkedem a földről, a fejem valami keménynek ütközik minden lépésnél.

– Zen – suttogom a mellkasnak. – Talán… - elakadok. Nem is tudom, mit akarok mondani. Azt hiszem, az öregkori képzelgésemet szeretném megosztani, csakhogy a szavak nem jönnek.

Tavaszillat. Hűvös, selymes bőr. A dal.

„Mikor a hold egy felhőről éjt küldött,          

S a sötétség a fák magasában függött,                      

Te a múltról énekeltél,           

Mire szívem életre kélt,          

Végre hazaértem.

Sas szárnyát nékem ajánlottad,         

A naphoz repültem, áldottam.           

De ha hallom a bagolyhuhogást,      

Az erdőbe szállok, csillagzuhogás     

alatt téged talállak mellette.

A szerelem sosem lesz egyszerű,
A szív igaza sem törvényszerű,          

De mint mikor a hold apályt csókol,
Szívünk egymásnak csodával hódol, 

A hold sóhaja őrzi álmunkat.”

/saját fordítás: http://www.youtube.com/watch?v=fPINPgIGcnM /

Bejegyzések A.A. naplójából - 33.

11:11

Kirohanok az óráról. Hasfájás. Az ájulás kerülget. A mosdóban a hideg csempének támasztom a homlokom, míg alább nem hagy a hányingerem.

Egészen addig ott állok a vécécsésze mellett, míg meg nem hallom a csengőt. Ez a roham most nem olyan rossz, mint a múltkori, de épp eléggé megvisel ahhoz, hogy sírva fakadjak ijedtemben.

Becsöngetnek a következő órára.

A falnak vetett háttal ülök.

Számolom a másodperceket.

Aztán elmúlik az egész.

Kikecmergek a mosdók soráig és kiöblítem a számat. Amikor felnézek, Zen tekintetével akadok össze.

– Mit keresel itt?

– Utánad küldtek.

– Miért nem szóltál, hogy itt vagy?

– Sírtál.

Az utóbbi napok gondtalansága egy szempillantás alatt semmivé foszlik, most rettegek.

Zen kérés nélkül közelebb jön. Gyengéden bevizez egy zsebkendőt, és letörli az arcomról a könnyek nyomait. Zavarba jövök.

– Kék a nyakad.

– Nem jött le. – Nem tudom, hogy a festékről beszélek-e. Mi másról? – kérdezem magamtól.

Zen megölel.