Bejegyzések A.A. naplójából - 28

Akárhogy meresztem is a szemem, a lakásban egy aprócska fényforrást sem találok. Koromsötét van, ami általában megnyugtat, de a tudat, hogy legalább tíz emberrel osztozok ezen a feketeségen, egyáltalán nem segít ellazulni.

Én értettem félre valamit? Azt hittem, valami összejövetelre jövünk.

Nem csak a sötétség rémít halálra, hanem a csend, ami kísérteties súllyal ül a szobán. Nem is kell kérnem, Noah keze rátalál az enyémre, és máskor talán kiakadnék ezen, most csak hálát érzek.

Noah húzni kezd előre, mire önkéntelenül is botladozom, és tapogatózni kezdek. Rossz ötlet. Valamibe beleütköznek az ujjaim, valami keménybe. Azonnal visszarántom a kezem, ám Noah elkapja, és határozottan ráhelyezi a csípőjére, aztán nem is engedi, hogy elvegyem onnan. Szinte ölelem, így jutunk át a süket, vak szobán.

Noah könnyedén megtalálja a kivezető ajtót. Szorosan lehunyt szemmel jutok át rajta.

– Kinyithatod – suttogja olyan közelről, hogy érzem a leheletét az arcomon.

Elkapom a kezem csípőcsontjáról, és hátrébb lépek.

– Ez mi volt?

Egy folyosón állunk, ahol erős túlzással félhomály uralkodik. Legalább ki tudom venni Noah alakját. A levegőt nehéz illatú műfüst tölti meg. El sem bírom képzelni, miféle helyre csöppentem.

– Egy sötét szoba.

– És mi a fenére volt jó? – Suttogok, bár erre semmi különösebb okom sincs, csak az, hogy félek megtörni a ház csendjét.

– Azt hittem, te bírod az ijesztő dolgokat.

– Bárki is mesélte ezt, hazudott.

– Éjjelente mégis átszökdösöl a lezárt szintre. Dr. Rider szerint nem vagy százas.

Leesik az állam. Először is, amiért Noah kémkedett utánam, másodszor pedig, amiért kibeszélt a dokival.

– Ezt ő mondta így?

– Persze, hogy nem.

– Menjünk tovább! – kerülöm ki. Elég mérges vagyok ahhoz, hogy legyen bátorságom benyitni a következő ajtón.

Bejegyzések A.A. naplójából - 27.

Azt hiszem, kezdek igazán megőrülni.

Pár hete egy egércincogástól is a falra másztam volna, most meg egy ijesztő alak kocsijában ülök, és gondolkodás nélkül az arcát tapogatom. Na, jó, Noah talán mégsem sejti, mit akarok, mert tágra nyílt tekintettel húzza ki magát. Nem tántorít el.

Lágyan végigsimítok a bőrén a szeme alatt. Egyszer, kétszer, és meg is van, amit keresek.

– Te alapozót használsz?

– Nem díjazzák a tetkót az intézetben. – Megkönnyebbülést látok az arcán, talán mert rájött, hogy nem akarok kedveskedni. – Így is elég instabil a helyzetem.

– Nem is tudnak róla odabent?

– Már csak pár hónapom van. Kibírod, hogy addig ne reklámozd?

– Ez goromba volt – fordulok vissza a hóesés felé. Szinte érzem a gúnyos mosolyt a hátamon. – A többi tetoválásod miatt nem dobnak ki?

A korház előtt, mikor egy szál pólóban cigarettázott, volt alkalmam látni a mindkét karját és kezét beborító káoszt, bár kihámozni nem sokat tudtam belőle.

– A többit a javítóban csináltattam. Nem tudtak mit tenni vele.

– Akkor miért nem mondod azt, hogy ez is ott készült?

– Az a barom Era megszámolta.

Era, az intézet igazgatónője, amióta az eszemet tudom. Mániákusan ügyel a rendre, még ha ezzel nem is ér el sokat, de könnyen el tudom képzelni róla, hogy feljegyzi Noah tetoválásainak számát. Ettől önkéntelenül is elnevetem magam.

– Hol vannak még tetkóid?

Noah rögtön kitalálja a gondolataimat.

– A fenekemen lévőről sem tud.

Ezen mindketten nevetünk, és most először érzem úgy, hogy talán mégsem sorozatgyilkos Zen bátyja.

– Ssh, jönnek! – mutat előre Noah.

A sűrű hóesésen keresztül alig ismerem fel az emberi sziluetteket, de ahogy közelednek, meghallom a hangjukat. Legalább öten érkeznek, feldobott hangulatban, amitől újra visszatér a gyomorgörcsöm.

– Nem biztos, hogy be akarok menni. – Suttogok, bár fogalmam sincs, miért, a társaság már eltűnt Scarlett lakásának ajtaja mögött.

– Nincs visszaút. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 26.

18:12

Korán sötétedik. Amikor kilépek a kollégiumból, havazik. Egész télen nem esett, és tessék. Pont aznap kezd rá, mikor megelégelem Tea rémült tekintetét.

A kapuban Noah már izgatottan toporog, és nem szégyell néhány különösen csúnya káromkodást a fejemhez vágni, mikor meglát.

– Idefagyott a seggem! – panaszkodik. Furcsa, én nem érzem, hogy lehűlt volna a levegő az utóbbi napokhoz képest. Most is a vékony, őszi kabátomat viselem.

– Nem kellett volna megvárnod.

– Mert odataláltál volna? Vagy mert eszed ágában sincs jönni, csak megláttál az ablakból, és megkönyörültél?

– Nem látok ide az ablakomból.

– Ezt jó tudni.

– Pontosan tudod – döbbenek rá hirtelen. Ki más mászkált volna éjnek idején a lányok szárnyában? Ki más, aki ekkora? – Gyakran sétálgatsz éjjelente a folyosókon?

– Álmatlanság – von vállat. Meg sem lepődik, hogy rájöttem, ő lófrált két hete a folyosónkon, mikor éjjel fürödtem. - Indulhatunk?

Most én vonok vállat. Erre Noah egy fekete, lerobbant autóhoz vezet. Nem túl bizalomgerjesztő, de mikor ennek hangot adok, sértődötten lehurrog:

– Ez egy klasszikus. Amúgy pedig havazik, Scarlett pedig messze lakik. Úgyhogy megjegyzés nélkül szállj be, Csínó!

– Nem én akartam eljönni – szólalok meg újra, miután bevackoltam magam a meglepően kényelmes anyósülésbe. Az autót Noah férfias illata uralja, ami a vihar utáni, friss, nedves erdőkre emlékeztet.

– Ja, igaz is. Az öcsinek engedelmeskedsz.

Ez így elég rosszul hangzik.

– Ne hívj Csínónak!

– Ügyesen tereled a témát, Csínó! – nevet fel Noah rekedten. Az autó morgására hasonlít a nevetése. Mintha csak a tárgybeli megtestesülésében ülnék, ami valljuk be, zavarba ejtő.

Scarlett – akiről egyelőre fogalmam sincs, kicsoda – a város szélén, egy lepukkant bérházban él. Mikor megállunk az épület előtt, Noah türelemre int.

– Megvárjuk, míg mások is érkeznek.

Nem látom értelmét a dolognak, ám nem ellenkezem. Őszintén, nincs is sok kedvem idegenek közt eljátszani a normálist. Noah lejjebb csúszik a vezető ülésen és lehunyja a szemét. Nem tudom, így hogy látja, ha érkeznek mások is, de nem kötözködöm.

A szakadó hóesést bámulom egy utcai lámpa fénypászmájában. Túl sok romantikus gondolat kúszik a fejembe tőle, úgyhogy inkább a szakadt ülést kezdem bontogatni.

– Ezt ne! – ragadja meg az ujjaimat hirtelen Noah. A szeme csukva, az egyik keze is az arca elé fektetve, mégis éberebb egy házőrző kutyánál.

Mikor elengedi a kezem, az a levegőben marad. Közel az arcához. Vakmerő gondolatok cikáznak a fejemben, és úgy hiszem, Noah pontosan sejti, mit akarok. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 25.

Audrey, ahogy én képzelem

15:34

Holly nem jön iskolába. Pont a legjobbkor. Mázli, hogy Tea nem az osztálytársam, mert akkor most nagy bajban lennék.

A délelőtt így csendesen telik. S bár teszek egy kitérőt az öltözők felé, végül nem megyek be. Egy ideje már nem érzem a késztetést, hogy elbújjak a világ elől. Sokkal inkább felpofoznám azt. Élen magammal. De hogy mégis, mi váltja ki belőlem ezt a szokatlan dühöt, arról fogalmam sincs.

Délután összefutok Zennel az udvaron. Ugyan még mindig nem jár iskolába, reggelente látom, ahogy elhagyja a fiúk lakrészét. De semmi közöm hozzá, emlékeztetem magam. Nem kérdezősködöm, de örömömre így is megmagyarázza.

– Pszichodokihoz kell járnom. Nem gond, nem először fordul elő. Az egyetlen, amitől kikészülök, az az, hogy Noah utánam koslat.

– Mit akar? Nem volt elég, hogy ilyen helyzetbe hozott? – Kicsúszik a számon, mielőtt még jobban meggondolhatnám a dolgot.

Zen mosolyogva méreget. Szerintem még sosem hallott ennyire.  

– Örülök, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom.

– Belekényszerítettél.

– Mégis hogy? – mereszt rám nagy szemeket. Gyönyörű színkavalkád az írisze.

– Ezekkel itt. – Most érintem meg életemben először. A bal alkarját simítom végig, ami kivételesen most fedetlen. A sebhelyek már olyan haloványak, hogy valószínűleg senki más nem veszi észre rajtam kívül.

– Mert te a szekrényben élsz, mint tudjuk – csipkelődik, de én túlságosan is a hatása alatt vagyok ahhoz, hogy visszavágjak. Noah felbukkanása ment meg attól, hogy még kínosabb helyzetbe hozzam magam. Hirtelen kényelmetlenné válik Zen közelsége. Hátrébb lépek, mikor Noah mellénk lép. Feltűnik, hogy a tetoválás az arcáról hiányzik.

– Audrey, micsoda meglepetés! – vonja fel a szemöldökét. – Régen találkoztunk.

– Egy hete. – Gúnyosan akarok hangzani, de inkább azt a benyomást keltem, hogy számoltam a napokat.

– Bizony. Azóta az öcsi kiszabadult, és ugyanazt csinálja, amit te.

– Vagyis?

– Kerül engem.

Zennel összetalálkozik a tekintetünk. Az övében gyanakvást vélek felfedezni.

– Mit akarsz tőle? – fordul a bátyjához. Noah meg sem rezdül az ellenséges hangvétel hallatán, engem bámul, miközben rágyújt egy cigarettára, semmibe véve az árvaház szabályzatát.

– Meghívni Scarlett összejövetelére – vigyorodik el váratlanul, miután nagyot szippantott a cigiből. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Zen keze ökölbe szorul. – Téged is hívnálak, öcsi, de neked most tilos.

– Neked is az!

– De engem nem ellenőriz a dilidokim.

Ebbe igazán nem akarok belefolyni. Meglépnék, de Noah az utamat állja.

– Eljössz, Csínó?

– Csínó? – Az iskola ostoba libák klubjának közismert rövidítése ez a kapucsínóra.

– A bőröd miatt van. – A férfi hozzám érne, ha nem lépek hátra. Zenre pillantok, valami reakcióra várva. Ő elgondolkodva figyel, és egyáltalán nem azt mondja, amit várok:

– Menj el! – kér. – Megéri.

 Kételkedem, de a kíváncsiságom is feltámad.

– Mikor lesz?

– Ma este. – Noah önelégülten mosolyog. – Várlak a kapunál hatkor. És most ne várakoztass hiába! Azt nem szeretem.

Válasz nélkül hagyom ott a testvérpárt. Ennél furcsább beszélgetésben régen volt már részem. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 24.

Január 15.

Vér ízű a szám, de Tea tekintete sokkal jobban megijeszt. Az ágyán ül a szoba túlsó felében, ölében egy füzettel, amit már rongyosra gyűrt.

– Mi történt? – ülök fel az ágyamban. Hideg van, az ablakon jégvirágok, köztük apró völgyek, mintha valaki a körmével vájta volna őket.

– Rosszat álmodtál.

– Ó. – Az megmagyarázza az elharapott nyelvet. – Mondtam valamit?

– Csupa hátborzongató dolgot.

Az ablakra meredek.

– Nem emlékszem.

– Eddig nem akartam szólni… de már egy hete beszélsz álmodban. Előtte sose csináltad.

– Ez nem kóros, Tea – suttogom, miközben felkelek az ágyból, és a szekrényemben kezdek kutakodni. – Mások is beszélnek álmukban. Csak őket nem hallgatja ki senki.

– A szobatársad vagyok.

Megsértődött. Remek. Nem vagyok túl jó a sértegetésben, de most az egyszer örülök, hogy sikerült. Nem kellenek kérdések. Főleg olyanok, amikre én sem tudom a választ. Hogy mi a rémálmok jelentése. Vagy, hogy miért csak azóta bukkantak fel, hogy megismertem a Wymar testvéreket. Esztelenség, de ők állandó szereplői az álmaimnak, amiket minél előbb el akarok felejteni.

– Ma este nem alszom bent.

Teának leesik az álla. Erre még nem volt példa.

Minden idősebb bentlakónak van lehetősége meglógni éjjelente. Persze csak indokolt esetekben. Az indok igazolását szerencsére gyakran elfelejtik számon kérni.

– Hová mész?

– Holly meghívott magához.

– Csak egy éjszaka? Szerintem még sosem aludtam egyedül ebben a szobában.

– Dehogynem. – Meg sem tudnám mondani, hányszor lógtam ki az üres szárnyba, míg Tea aludt. – Csak nem tudtál róla.

Ezzel még jobban meglepem, de nem aggodalmaskodik tovább. Elkezd készülődni az iskolába.

Én közben azon agyalok, hogy fogom elintézni, hogy Holly meghívjon magához, lehetőleg még ma.