Az őrangyalom vége

Egy újabb blog végére értünk... és talán hamarosan egy új kezdetéhez.
Akik jártak arrafelé és ismerték az őrangyalos történetet, úgyis látták, hogy már régóta nem folytattam Tenerif és Chloé történetét. Nem adtam fel kettejük 'tragédiáját', csak egy kis időre volt szükségem. Most úgy érzem, tudom majd folytatni, de a blog túl sok időt vesz el.
Tehát mostantól ez az egyetlen blog maradt. (Meg persze néhány eltitkolt)

Ha én lennék a szerelmed...

 

Sosem hitt az igaz szerelemben. De az valódi, élettel teli pillanatokban igen.

Minden lépést, amit megtett a gőzölgő, kátrányszagú utcán, számolt. Mennyi kell még, hogy elérjen a boldogsághoz? Hányszor kell visszafordulnia, és újrakezdenie, míg feltűnik a sarkon?

A feje már lüktetett a napon eltöltött óráktól, de ő mégsem adta fel. Itt lesz. Megígérte.

A legutóbbi találkozásuk rémlett fel az aszfalt feletti délibábban.

Eljött érte. Csupán egy apróság volt, amin összevesztek, de ő azonnal itt termett. Fontos volt neki, hogy megbeszéljék. Elvitte egy félreeső helyre, majd feldúltan kiszállt az autóból. Követte. A motorháztetőnek támaszkodott, és figyelte, ahogy a fiú ideges köröket ró előtte.

– Olyan buta vagy – suttogta megtorpanva. – Mi értelme volt ennek?

– Szóval nem beszélhetek rólunk senkinek? Ez a bajod? – kérdezte halkan a lány.

Felismerés csillant a barna szemben, és csak még jobban összetúrta amúgy is kusza haját.

– Nem így értettem. – Egy lépéssel előtte termett. – Olyan buta vagy – suttogta a lány fülébe, aki összerezzent a nyakát érő forróságtól.

– Ezt már mondtad.

Megcsókolta. Ezzel fojtotta el a fiatal lélek felsejlő gyanúját. Már befészkelte magát valamiféle kétség, de ez nem volt elég ahhoz, hogy lemondjon róla. Minden tinédzser álmáról.

– Hoztam vizet – rántotta vissza valóságba a bátyja hangja. 

Még mindig az utcán vesztegelt a házuk előtt. Hálásan fogadta el a palackot.

– Biztos, hogy jön?

– Biztos – felelte, ezzel mintegy magát is győzködve.

Újra egyedül maradt. Egyedül a gondolataival.

Nem lehet ennyire kétségbeesett. Hisz sosem ígértek egymásnak semmit. Meg kellene értenie, hogy vége. De alighogy ez megfogalmazódott a fejében, a sarkon feltűnt az autó. Vissza kellett fognia magát, hogy ne sikoltson fel örömében. Mennyire hiányzott már neki a fiú illata, a mosolya!

Feldobva ugrott be az anyóülésre. Aztán észrevette a fiú komor tekintetét. Nem sok jót sejtetett.

– Mi a baj?

– Nem akarlak megbántani…

Akkor ne folytasd! – akart közbevágni, de nem tette. Egy szó nélkül végighallgatta az ilyenkor általános szavakat: különbözünk, nem a te hibád, maradjunk barátok.

Nem beszélt még akkor sem, mikor már újra a hőségben találta magát. Túlságosan szédült. Hátat fordított a sajnálkozónak, és találomra elindult egy utcán.

Sosem hitt a szerelemben. Talán ezért is hagyta az mindig cserben.