Halloween

Egy kis vidámság halloweenra, amit egyébként mi nem ünneplünk, de mégismégse! :)

Bejegyzések A.A. naplójából - 23

(Patyi Dóra fényképe)

– Ezt nekem kellett volna mondanom – forgatom a szemem.
Holly már az udvar másik feléről integet.

– Számít az?

Most egészen más, mint a kórházban. A hangja és a tekintete nem tompa, teljesen józan. Ettől csak még görcsösebb a viselkedésem.

– Találkoztam a bátyáddal.

– Említette.

– Te viszont őt soha.

– Nem hiszem, hogy annyira jól ismerjük egymást.

– Nem. Tényleg nem. – Megrémiszt az ingerült válasz, de túlságosan is a hatása alatt vagyok, nem mozdulok. Sokáig állunk némán. Becsöngetnek az első órára, lassan kiürül az udvar.

– És mit gondolsz róla?

– Kiről?

– Noah-ról.

Mit gondolok róla? Először is, hogy ijesztő. Felettébb alvilági kinézete van, főleg azzal az újdonsült tetoválással. A hangja a kövön csikorgó féméhez hasonló, a személyisége pedig lehengerlően pimasz.

– Kedvesnek tűnik…

Zen felnevet, először a beszélgetésünk alatt. Ettől mintha felengedne valami a mellkasomban.

– Ilyen rémült arckifejezés mellett nehezemre esik elhinni, hogy tényleg ezt gondolod. – Mielőtt ellenkezhetnék, folytatja: – Nehéz eset, épp, mint az öccse.

– Haragszol rá?
Attól, hogy számomra ellenszenves a srác, még ugyanúgy Zen testvére marad.

– Próbálok megbocsátani neki.

Egy tanár int az első emeli ablakból, hogy hagyjuk el az udvart. Zen szó nélkül elindul, majd egy kanyarban elbúcsúzik, és a gyengélkedő felé megy tovább.

A nap folyamán egyetlen szót sem fogtam fel a tananyagból.

 "We humans fear the beast within the wolf because we do not understand the beast within ourselves"-G.H.

'56

Bejegyzések A.A. naplójából - 22

 (az én Zenem)

Január 14.

Holly, mint külsős, mindenről előbb tud, mint én. Ez normális esetben nem izgat, ma viszont bosszant. Úgy ugrándozik át az udvaron felém, mintha a világon semmi gondja nem akadna. Mintha nem egy omladozó árvaházat, meg a szánalmas lakóit kellene mindennap bámulnia.

– Azt rebesgetik, – minden pletykát így kezdett – hogy ma hazajön a lovagod. Mi az, nem is örülsz?

Egyszer, tán kétszer említettem Zent a beszélgetéseink során, és talán tévedtem, mikor azt hittem, Holly csak a saját hangját hallja ezen alkalmakkor.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Az meg hogy lehet? Már hetek óta olyan komor vagy, hogy még Jake is észrevette.

– Fogalmam sincs, ki az a Jake. És nem vagyok komor.

Na jó, talán egy kicsit frusztrált. De hát csoda ez?

Holly belemerül Jake leírásába, így alkalmam nyílik az iskola felé igyekvők felé pillantani. Néhány ismerős arc, de egyik sem az, akit én várok. Hogyhogy én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy Zent elengedték a kórházból? Jellemző. Annyira el vagyok foglalva az önsajnálatommal, hogy észre sem veszem, mi történik körülöttem.

–… aztán meg az a bunkó odajött hozzánk. El sem hiszed, Audrey! Tudom, hogy először azt mondtam, dögös, még mindig így gondolom, de a modorán javíthatna. Kis híján letehenezte Brittanyt. Figyelsz rám, Audrey? Ugye tudod, kiről van szó? Noah-ról!

Egyből felkapom a fejem. A kórház óta próbálom kerülni Noah-t, ő pedig mintha szándékosan kerülne mindig az utamba.

– Hol volt ez?

– Néha azt hiszem, nem is érdekel, amit mesélek. Brittany házibuliján. Eléggé lerobbant környék, pont olyanoknak való, mint az a bajkeverő, de hát mit tehettem volna? A kíváncsiság nagy úr. Legközelebb biztosan kihagyom, akárhogyan is könyörög majd Brittany…

Gyorsan túllépett a felelősségteljes testvér szerepen, nem mondom.

Holly kuncogására térek vissza ismét a kis univerzumomból. Oldalba bök, és a vállamnál fogva megfordít.

Zen mosolya rést nyit a világomon, amin keresztül az összes gondolat kiszökik.

– Üdv újra itt!

Bejegyzések A.A. naplójából - 21

(Nándi, drága, remélem kölcsönvehetlek egy képre!)

Köhécselek a cigarettafüsttől, de nem bánom, mert így nem kell megszólalnom ahhoz, hogy Noah észrevegyen.

Akkora lendülettel fordul meg, hogy egy lépést kénytelen vagyok hátrálni. Először megijedek, hogy összetévesztettem egy idegennel, de a tekintete biztosít róla, hogy nem így van. Mégis… az arcán, közvetlenül a szeme alatt most egy tetoválás díszeleg. Két egymást keresztező nyíl. Lehetséges lenne, hogy múltkor elkerülte a figyelmemet?

– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtalálod.

– Vannak előnyei, ha az ember bejáratos a gyengélkedőre.

– És mit szólsz? – int a fejével a kórház felé. – Szerinted is az én hibám?

Mintha számítana, mit gondolok. Vállat vonok. Semmi közöm a problémáikhoz, bár valahol mélyen, belül tényleg őt okolom. Ő pedig mintha belém látna. Elkomorulva vesz elő egy újabb szál cigarettát.

– Van testvéred, Audrey?

Ha lenne, se kényszeríteném, hogy abban a lyukban éljen, ha nem akar.

– Azt hiszed, másként cselekedtél volna a helyemben? – rekedten felnevet.

Kezdek megrémülni, hogy tényleg olvas a gondolataimban. Vagy ennyire átlátszó lennék? Minden a homlokomra van írva?

– Ne ítélkezz felettem, Audrey! – Megborzongok, ahányszor csak kiejti a nevem azon a halk, vészjósló módon, ami úgy tűnik, a szokásos beszédstílusa. Az a tetoválás pedig csak még ijesztőbbé teszi a tekintetét.

– Hazamegyek – suttogom, és gyorsan kikerülöm. Szedem a lábam, hogy minél gyorsabban eltűnhessek a szeme elől, de még hallom, ahogy újra felnevet.

– Haza… Otthon találkozunk!

Nem nézek hátra.

Moonsbreath

When the moon on a cloud cast night
Hung above the tree tops' height
You sang me of some distant past
That made my heart beat strong and fast
Now I know I'm home at last

You offered me an eagle's wing
That to the sun I might soar and sing
And if I heard the owl's cry
Into the forest I would fly
And in its darkness find you by.

And so our love's not a simple thing
Nor our truths unwavering
Like the moon's pull on the tide
Our fingers touch our hearts collide
I'll be a moonsbreath from your side

Október

Ismeretlen - június 17.

Ismeretlen

Kár is tagadni, névtelenek vagyunk,

Silány minőségű, arctalan lények.

Küszködhetünk, harcolhatunk,

Mégis elkerülnek a fények.

De ha a sötétség gyomra el is nyel,

Tudd, veled van minden fegyver.

Kár is tagadni, veszett a mi hitünk,

Minden csatánk létkoptatás,

Vijjoghatunk, zokoghatunk,

Az élet akkor sem lesz más.

De ha ott is a vég, érzed leheletét,

Tudd, veled van minden, mi él.

Kár is tagadni, szánalmasak tetteink,

Tengerbe fulladt gyufaszálak.

Kitartani megéri-e? Szétszabnak feleink.

Ne várj senki idegentől választ!

Figyelj oda bensődre, örvendezik,

Add hát azt, mi lelkedben oly buzgón növekszik.

Mert csak az igaz, mi benned terem,

Emeld fel fejed, és írj hát, Ismeretlen!