Bejegyzések A.A. naplójából - 18

Január 10.

Vége az óráimnak, túl vagyok Holly két órás beszámolóján, amiből egy szóra sem emlékszem, és lassan az emberek is eltűnnek a folyosókról. Minden jóra fordul, mondom magamnak gondolatban.

Tíz napja először megyek ki a városba. Egyértelmű, hová tartok. Hideg van, de szinte meg sem érzem addig, míg meg nem próbálom mozgatni az ujjaimat; teljesen megmerevedtek.

A kórház fotocellás bejárata halk surrogással húzódik el az utamból. A recepciónál vékony, sasorrú férfi áll, túl unottan ahhoz, hogy bármilyen sürgős eseten meglepődjön.

– Gage Wymar.

– Hm? – pillant fel a számítógép képernyőjéről. Sterilszag terjeng, akárcsak a doki irodájában. Ugyanolyan torokszorító.

– Gage Wymarhoz jöttem látogatóba.

– A rokona vagy?

– A húga. – Olyan könnyen jön a hazugság, hogy az alkalmazottnak nincs kétsége.

– Ó, akkor menj csak. 109-es szoba. A bátyád is épp nála van.

Bejegyzések A.A. naplójából - 17

Öngyilkossági kísérlet.

Nem az első ezen a helyen. De az első, ami megdöbbentett.

Olyan lelkes volt, mikor a terveiről beszélt. Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy befejezi? Na, nem mintha nem jöhetett volna számításba a vagdosás után… De nekem akkor is elállt a szavam. Szó nélkül ott is hagyom Dr. Ridert, nem teszek említést a szekrényben tett felfedezésemről. Valószínűleg amúgy is felfedezték a nyomát.

Egy zombi lélekjelenlétével találok vissza a szobámhoz. Most sajnos nem tudom elkerülni Teát.

– Mi van veled? Fehér vagy, mint a fal! Megint fáj a hasad? – rohan le, ahogy belépek.

– Semmi bajom – suttogom, miközben az ágyamra huppanok. A tekintetem a semmibe mered, képtelen vagyok koncentrálni. Az agyamban az utóbbi napok eseményei bukkannak fel véletlenszerűen.

– Ismered Noah-t? – akasztom meg Tea aggódó szövegét a kérdéssel.

– A fura, gót srácot? Nem, de mindenki róla beszél mostanában. Ő volt az, aki megszökött. Nemrég hozták vissza.

Váó! Na, ezt eddig nem tudtam.

– Mi a fenét akarhat tőlem?

– Akar tőled valamit? – Tea reakciója nem hasonlít Hollyéra. Ő most is csak aggódott. – Nem akarok hazudni neked Audrey, de a srác állítólag a javítóból került ide három éve. Azóta is csak feltételesen van szabadon. Akikkel lóg… mind bűnözők. Tudom, fura ezt tőlem hallani, de mégis. Vigyázz vele!

Több volt, mint fura. Teán kívül nem nagyon ismerek másokat. Nem is akartam soha. Őt többször elkapták drogbirtoklásért és lopásért. És ha ő azt mondja, vigyázzak valakivel? Azt az embert sosem akarom viszont látni!

De hát nem akarás kérdése, szokták mondani.

 

Bejegyzések A.A. naplójából - 16

 

Január 8.

Azt persze, nem említette, mikor keres.

És hol a francban van Zen?

Január 9.

Elegem van a titkokból. Nem mintha nekem nem akadna pár.

A folyosó huzatos. Itt a tél. Dr. Riderrel futok össze, pedig szombat van.

– Doktornő – megpróbálok illedelmes hangot megütni, bár ez sosem volt az erősségem. Mármint nem az udvariasság. Hanem maga a hangadás. Az, hogy én szólítsak meg valakit.

– Audrey – mosolyog rám, aztán elkomorul. – Valami baj van? Fájdalmaid voltak… vannak?

Megrázom a fejem. Tudom, hogy nem adta fel a betegségem keresését. Hisz az ember nem vérzik csak úgy spontán. Engem viszont ez nem izgat, míg nem fetrengek újra a földön.

– Zenről akarok kérdezni – bököm ki.

Nem látszik túl meglepettnek.

– Oké. Menjünk valahova, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Nekem is van pár kérdésem.

Miféle kérdések? Bosszantani akar? Nem mesélni akarok, hanem kideríteni dolgokat. Végül is követem a nevelők emeletéig.

– Maga itt lakik?

– Csak néhanapján maradok bent. Ha sok a munka…

Apró, dísztelen egyen-szobája van. Egy íróasztal, egy keskeny ágy és vége. Értem már, miért olyan elégedetlenek az alkalmazottak.

– Szóval, mit szeretnél tudni? Ugye tisztában vagy vele, hogy az orvosi titoktartást tiszteletben kell tartanom? A gyógyszereiről nem mesélhetek.

– Gondolom antidepresszánsok – csúszik ki. Mi a fene van velem? Hirtelen akkora szám lett, mint Hollynak? Ó igen, megkérdeztem a Szőkeség nevét.

– Láttál valamit, Audrey? Mondd el, ha történt valami! – Kétségbeesettség, jól látom? Még több kérdést vet fel a doki viselkedése.

– Nem. Hol van?

– Kórházban.

Bejegyzések A.A. naplójából - 15

Soha életemben nem találkoztam még vele, ez biztos.

Az újonnan szerzett, önjelölt ismerősöm, – akinek egyébként a nevét se tudtam -, már javában a figyelme felkeltésén ügyködik. Nem túl sikeresen.

Hamar megunom a felesleges pipiskedését, és odamegyek hozzá. Nem is értem, hova lett a mániákus emberundorom. Létezhet ilyen?

Megkocogtatom a vállát, bár bevallom nagy kihívás ennyire magasra nyújtóznom. A legijesztőbb tekintet mered rám, amitől valaha is menekülnöm kellett.

– Audrey?

Meg sem lepődöm, hogy tudja a nevem. Vagyis, ha jobban belegondolok, de. Rendesen meglepődöm. A hangja még kevésbé szimpatikus. Rekedt és halk. Valahonnan mégis ismerős.

– Ki vagy te? – dadogom szinte egyszerre a Szőkeséggel, csak más hangsúllyal. Én rémülten, ő csodálattal.

– Noah.

– Ismerjük egymást? – kérdezem elbátortalanodva, hisz az egész baráti társasága, akikkel eddig csevegett, engem vizslat.

– Hogy lehet, hogy mi még nem? – kotyog közbe Szőkeség. – A múltkor túl gyorsan elrohantál.

– Ezt nem itt kéne – pillant maga mögé, ahol sokan érdeklődve hegyezik a fülüket.

– Akkor hol? – emelem fel a hangom, bár jól tudom, hogy lett volna már lehetőségem tisztázni a dolgokat.

– Majd kereslek.

Ezzel otthagy a locsogó szőkével.

Mindenki engem bámul.

A gyomromba tűk szúródnak.

A válasz a menekülés.