Bejegyzések A.A. naplójából - 1

2010. december 27.
9:34

Elkezdődik. Kinyitom a szemem. Egy szekrény sötét belsejére vésett betűket próbálom kitapogatni, amikor belép az öltözőbe.
Körülnéz, üresnek ítéli.
Lélegezni is alig merek. Láttam mar azelőtt, de sosem akartam belecsöppenni az életébe.
Tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy a nadrágjába nyúl. Már majdnem öklendezni kezdek, de visszahúzza a kezét. Egy kést markol. Hátrébb húzódnék, de nincs hely. Eközben leül a padra, és higgadt arckifejezéssel feltűri a pulcsija ujját.
Már tudom, mire készül. Nem merek közbelépni.
Egy vágás – még csak fel sem szisszen. Nem vérzik, csak egy piros folt marad a penge nyomában. A másodiknál már jobban rányomja a bőrére. Pár percre a szemét is lehunyja, mintha élvezné. Önkéntelenül is összerándulok egy vércsepp látványától.
Három… négy…
Szaporodnak a csíkok az alkaron.
Hányingerem van. Ezelőtt még sosem láttam ehhez hasonlót. Természetes a kérdés, ami felmerül bennem: miért?
Mielőtt jobban belemerülhetnék a kérdés megfejtésébe, abbahagyja. Most a pulcsija ujjába rejti a kínzóeszközt, majd sietősen elhagyja a helyiséget.

Remegő kézzel simítom végig a szekrény ajtaját. Megvan a felirat:
„Mindennek ára van”

A káosz erdeje

Az alkonyat utolsó pislákoló lángjáig minden normálisnak látszott. A földön milliónyi lény készült a közelgő éjszakára. A fák ágain egymást túlzengő madarak búcsúztatták a napot, hogy aztán elégedetten térhessenek vissza fészkeikre. Lassan azonban az utolsó fénysugár is elmerült a horizonton. Az erdőben a holdfény vetett szikrát, és ezzel minden elkezdett változni.

A föld megmozdult. Mélyet sóhajtott, mire halk kuncogás csendült fel az egyik ürege mélyéről.

– Ez csikiz – röppent ki a sötétből egy szárnyas teremtmény. Halványan ragyogott, ahogy hártyavékony szárnyával felkavarta a langyos levegőt.

– Ne csapj zajt! – követte a testvére.

– Nincs itt senki – vont vállat a tündérlány, miközben nyújtózkodva körözött. – Tényleg, hol vannak a többiek?

– Nem kelhet mindenki olyan korán, mint te – felelt egy újabb idegen hang.

Egy manó csattogott végig a száraz avaron a fejét vakarva.

– Morcos manó – dugta ki rá a nyelvét a korán kelő, majd nem törődve a többiekkel táncba kezdett. Ugrándozott, forgott és hajlongott. A fák leveleikkel tapsoltak, az erdei lények pedig egyre csak gyűltek köré. Milliónyi repülő lény, apró állatkák, csillogó szemű nimfák. Mind egymást kerülgették, mintha egy ősi tánc lépéseit próbálgatnák. Gyönyörű látvány volt.

– Elisabeth, ébredj! – törte meg a ritmust egy éles hang.

Kinyitottam a szemem.

– Már megint elaludtál idekint? – fogadott egy feddő pillantás, mire szégyenkezve felkeltem a levelek közül. – Indulás befelé!

Bánatosan követtem, és már csak egy utolsó pillantást engedhettem meg magamnak vissza az erdő felé.

Holnap várunk! – hallottam a hangját a fejemben, miközben a fák közül a tündérlány integetett.

e-book megjelenés

 Megjelent a novellám az Ulpius-ház pályázata kapcsán. :)

Ahol elolvashatod a tartalmát, és megvásárolhatod:
http://www.bookandwalk.hu/Gyonyoru-hazugsag-7368-ekonyv.aspx

Ahol beleolvashatsz: 
http://www.bookandwalk.hu/webreader/reader.html?documentid=7368&preview=true