Emlékszem, gyermekkoromban apám gyakran mesélt nekem. Tudta, ha a lényeghez vezető, fontos dolgokat szimbólumokkal helyettesíti, könnyebben megértem történeteit. Így volt ez a szerelemmel, a dühvel, a féltékenységgel, jókedvvel meg még sorolhatnám.
A fájdalom és az öröm jelképei különösen megragadták a fantáziámat. Egész életemben végigkísértek; ha játszhattam, ha ötöst kaptam az iskolában, amikor felvettek az egyetemre, majd mikor megkaptam a remélt állást, a lelkemben a fehér galambot köszönthettem, az életöröm és szeretet forrását.
Ám ha néha elestem, vagy csúfoltak, ha nem sikerült egy-egy vizsga és nem kedveltek a kollégák, a szenvedés és fájdalom éjfekete holló képében kapirgált a szívemben. Így mesélte egykor édesapám, én pedig mindig így képzeltem.
Aztán a búcsú napján, mikor az élet elvette tőlem, amit a legjobban szerettem, Őt, aki annyi mindenre megtanított, aznap alkonyatkor az erdőben ülve szorosan öleltem a hollót, aki kíméletlenül marta bőrömet, cafatokra szaggatva a szívem.
Akkor egy pillanatra újra a hangját véltem hallani.
Arra kért, hogy tárjam szét a karjaim. Megtettem.
- Az élet legnehezebb leckéjét tanítom most meg neked – szólt. Bólintottam, bár még nem tudtam, mire gondol. – Most ereszd! – kiáltott fel bennem, mire szemem előtt megelevenedett a fekete madár képe, amint kirepül a markomból.
- Mi a lecke? – suttogtam könnybe lábadt szemekkel kutatva a hang forrása után, szinte meg sem lepődve a képzelgésemen.
- Teremts egyensúlyt! – felelt az, majd tekintetemet a lágy szellővel irányítva felfedte a galambot, aki pillantásomra ijedten felröppent. Mohón utána kaptam, de nem értem utol. Zokogva borultam a hideg földre, míg a hang újra fel nem szólított. - Nem kényszerítheted erőszakkal. Csalogasd vissza! De ne csak a galambot, a hollót is, majd tartogasd őket a szívedben, és soha ne ereszd egyiket se. Emlékezz erre:
„Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.” /Carl Gustav Jung/
