Eddig
bárhogy is próbálták megtörni, ő nem sírt. Csak állt, és bólogatott, miközben
mindenki kereste, mibe köthetne még bele.
Mondhatta
volna, hogy az ő korában természetes a lázadás, de nem tette. Senki sem tudta,
miért.
Most
itt állt előttem. Abba a hihetetlenül sokat tűrt tekintetbe mélyesztettem a
szemem. Nem kellett kiabálnom ahhoz, hogy hallja. Olvasott a gondolataimban.
Azok pedig üvöltöttek:
Mi
a fenéért nem felelsz meg? Miért nem vagy elég magas, vékony, okos, gyors,
kecses, udvarias? Miért nem gondolkodsz robot módjára? Egyáltalán minek
gondolkodsz? Hogyan akarsz így kilépni majd az életbe? Miért nem hallgatsz
azokra, akik csak segíteni akarnak, hogy elérd az ő álmaikat?
Megakadok
a gondolatmenetben. A szemébe pedig könnyek gyűlnek. Felfogom, mivel vádoltam
az előbb.
Egy
türelmetlen kéz csattant a fürdőszobaajtón, mire mindketten felkaptuk a
fejünket.
Legördült
egy könnycsepp az arcomon, majd hátat fordítottam a legnagyobb ellenségemnek: a
tükörképemnek.
