2013

Nagyon boldog új évet kívánok minden olvasómnak!

Ösztön vagy te...

Ösztön vagy te...


Ösztön vagy te, oly természetes(,)

Felkelned a mocsokból újra meg újra,

Lerázod a bűneid, néhány vesztes

csatád emel vércsatakos trónra.

Megtagadod te magát a világot,

S mindent, mit abban szabad.

Falod a felderengő világost,

De testembe ivódik szavad.

Megszánod a férgeket agyamban,

Vad őrületet ültetsz beléjük,

Elbukom végtelen harcomban;

Majd szívemet teszem elébük,

Lakmározzanak abból is,

Undorító teremtményei a földnek,

Nem érzek én mást, csakis

Gyűlöletét e szörnyű létnek.

Varas lesz körmömtől arcom.

Fáradt vagyok.

Te hajamnál fogva rántasz talpra,

Csak még egy sebhelyet kapok,

Minden egyes lemondó szóra.

'Beférkőznek közénk az únt napok?'

Tépj, kérlek, ne engedd soha

Esnem sárba, lábak alá!

Tedd meg értem, még ha mostoha

társ is a bennem lakozó halál!

Mert eljön még az ítélet napja,

s ha nem áll mellettem lelkem vezére,

csak te leszel ott ösztönök ura,

te teszel súlyt kárhozatom mérlegére.

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Arya Stark

Helyzetjelentés = élménybeszámoló képekben

Mostanság nem sok mindent olvashattatok tőlem, ennek az oka főleg a november hónap és december eleje. Egyszerre több pályázaton kellett gondolkodnom, mikulást és ádventet csinálnom, és persze forralt boroznom. Szóval a létszükséges művészetet ebben az időben a rajzok hozták.

Ryan Karazija:

 Szerkesztett változat:

 Ha felmerült benned a kérdés, hogy mégis kicsoda az a Ryan Karazija:

Ezt ugye akkor magyaráznom sem kell:

 

Végül pedig: 

Bocsánat a ronda satírnyomokért, sajna a szkennelés így látta. :)

Akkor említettem ugye valami pályázatokat. Egy helyi középiskola által szervezett irodalmi és történelmi pályázaton 1. lettem :)
És igen, ez volt az egyetlen kép, amin nem csukom be a szemem. Bár ki tudja... 

 

Remek volt, bár egyáltalán nem számítottam rá.

Ezután következhetett a jól megérdemelt forralt borozás:

És persze azóta megjött a Mikulás is! Idén hozzánk Chryslerrel jött:

Elkaptuk egy közös fotóra:

És persze az autóval is kellett pózolni:

Tegnap kocerteztünk, Péterfy Bori és Kiscsillag, na meg természetesen a Soulwave!
Még nincs róla képem, de hallgassatok bele az ismeretlenbe:

Koncert alatt megérkezett a hó is!

Ma pedig túráztunk:

Az egyik nyafogó útitárs a kettő közül:

Tehát elnézést azoktól, akik nézelődtek, de nem találtak semmit, igyekszem hozni valami olvashatót! :)

 

Az őrangyalom vége

Egy újabb blog végére értünk... és talán hamarosan egy új kezdetéhez.
Akik jártak arrafelé és ismerték az őrangyalos történetet, úgyis látták, hogy már régóta nem folytattam Tenerif és Chloé történetét. Nem adtam fel kettejük 'tragédiáját', csak egy kis időre volt szükségem. Most úgy érzem, tudom majd folytatni, de a blog túl sok időt vesz el.
Tehát mostantól ez az egyetlen blog maradt. (Meg persze néhány eltitkolt)

Ha én lennék a szerelmed...

 

Sosem hitt az igaz szerelemben. De az valódi, élettel teli pillanatokban igen.

Minden lépést, amit megtett a gőzölgő, kátrányszagú utcán, számolt. Mennyi kell még, hogy elérjen a boldogsághoz? Hányszor kell visszafordulnia, és újrakezdenie, míg feltűnik a sarkon?

A feje már lüktetett a napon eltöltött óráktól, de ő mégsem adta fel. Itt lesz. Megígérte.

A legutóbbi találkozásuk rémlett fel az aszfalt feletti délibábban.

Eljött érte. Csupán egy apróság volt, amin összevesztek, de ő azonnal itt termett. Fontos volt neki, hogy megbeszéljék. Elvitte egy félreeső helyre, majd feldúltan kiszállt az autóból. Követte. A motorháztetőnek támaszkodott, és figyelte, ahogy a fiú ideges köröket ró előtte.

– Olyan buta vagy – suttogta megtorpanva. – Mi értelme volt ennek?

– Szóval nem beszélhetek rólunk senkinek? Ez a bajod? – kérdezte halkan a lány.

Felismerés csillant a barna szemben, és csak még jobban összetúrta amúgy is kusza haját.

– Nem így értettem. – Egy lépéssel előtte termett. – Olyan buta vagy – suttogta a lány fülébe, aki összerezzent a nyakát érő forróságtól.

– Ezt már mondtad.

Megcsókolta. Ezzel fojtotta el a fiatal lélek felsejlő gyanúját. Már befészkelte magát valamiféle kétség, de ez nem volt elég ahhoz, hogy lemondjon róla. Minden tinédzser álmáról.

– Hoztam vizet – rántotta vissza valóságba a bátyja hangja. 

Még mindig az utcán vesztegelt a házuk előtt. Hálásan fogadta el a palackot.

– Biztos, hogy jön?

– Biztos – felelte, ezzel mintegy magát is győzködve.

Újra egyedül maradt. Egyedül a gondolataival.

Nem lehet ennyire kétségbeesett. Hisz sosem ígértek egymásnak semmit. Meg kellene értenie, hogy vége. De alighogy ez megfogalmazódott a fejében, a sarkon feltűnt az autó. Vissza kellett fognia magát, hogy ne sikoltson fel örömében. Mennyire hiányzott már neki a fiú illata, a mosolya!

Feldobva ugrott be az anyóülésre. Aztán észrevette a fiú komor tekintetét. Nem sok jót sejtetett.

– Mi a baj?

– Nem akarlak megbántani…

Akkor ne folytasd! – akart közbevágni, de nem tette. Egy szó nélkül végighallgatta az ilyenkor általános szavakat: különbözünk, nem a te hibád, maradjunk barátok.

Nem beszélt még akkor sem, mikor már újra a hőségben találta magát. Túlságosan szédült. Hátat fordított a sajnálkozónak, és találomra elindult egy utcán.

Sosem hitt a szerelemben. Talán ezért is hagyta az mindig cserben.

Halloween

Egy kis vidámság halloweenra, amit egyébként mi nem ünneplünk, de mégismégse! :)

Bejegyzések A.A. naplójából - 23

(Patyi Dóra fényképe)

– Ezt nekem kellett volna mondanom – forgatom a szemem.
Holly már az udvar másik feléről integet.

– Számít az?

Most egészen más, mint a kórházban. A hangja és a tekintete nem tompa, teljesen józan. Ettől csak még görcsösebb a viselkedésem.

– Találkoztam a bátyáddal.

– Említette.

– Te viszont őt soha.

– Nem hiszem, hogy annyira jól ismerjük egymást.

– Nem. Tényleg nem. – Megrémiszt az ingerült válasz, de túlságosan is a hatása alatt vagyok, nem mozdulok. Sokáig állunk némán. Becsöngetnek az első órára, lassan kiürül az udvar.

– És mit gondolsz róla?

– Kiről?

– Noah-ról.

Mit gondolok róla? Először is, hogy ijesztő. Felettébb alvilági kinézete van, főleg azzal az újdonsült tetoválással. A hangja a kövön csikorgó féméhez hasonló, a személyisége pedig lehengerlően pimasz.

– Kedvesnek tűnik…

Zen felnevet, először a beszélgetésünk alatt. Ettől mintha felengedne valami a mellkasomban.

– Ilyen rémült arckifejezés mellett nehezemre esik elhinni, hogy tényleg ezt gondolod. – Mielőtt ellenkezhetnék, folytatja: – Nehéz eset, épp, mint az öccse.

– Haragszol rá?
Attól, hogy számomra ellenszenves a srác, még ugyanúgy Zen testvére marad.

– Próbálok megbocsátani neki.

Egy tanár int az első emeli ablakból, hogy hagyjuk el az udvart. Zen szó nélkül elindul, majd egy kanyarban elbúcsúzik, és a gyengélkedő felé megy tovább.

A nap folyamán egyetlen szót sem fogtam fel a tananyagból.

 "We humans fear the beast within the wolf because we do not understand the beast within ourselves"-G.H.

'56

Bejegyzések A.A. naplójából - 22

 (az én Zenem)

Január 14.

Holly, mint külsős, mindenről előbb tud, mint én. Ez normális esetben nem izgat, ma viszont bosszant. Úgy ugrándozik át az udvaron felém, mintha a világon semmi gondja nem akadna. Mintha nem egy omladozó árvaházat, meg a szánalmas lakóit kellene mindennap bámulnia.

– Azt rebesgetik, – minden pletykát így kezdett – hogy ma hazajön a lovagod. Mi az, nem is örülsz?

Egyszer, tán kétszer említettem Zent a beszélgetéseink során, és talán tévedtem, mikor azt hittem, Holly csak a saját hangját hallja ezen alkalmakkor.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Az meg hogy lehet? Már hetek óta olyan komor vagy, hogy még Jake is észrevette.

– Fogalmam sincs, ki az a Jake. És nem vagyok komor.

Na jó, talán egy kicsit frusztrált. De hát csoda ez?

Holly belemerül Jake leírásába, így alkalmam nyílik az iskola felé igyekvők felé pillantani. Néhány ismerős arc, de egyik sem az, akit én várok. Hogyhogy én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy Zent elengedték a kórházból? Jellemző. Annyira el vagyok foglalva az önsajnálatommal, hogy észre sem veszem, mi történik körülöttem.

–… aztán meg az a bunkó odajött hozzánk. El sem hiszed, Audrey! Tudom, hogy először azt mondtam, dögös, még mindig így gondolom, de a modorán javíthatna. Kis híján letehenezte Brittanyt. Figyelsz rám, Audrey? Ugye tudod, kiről van szó? Noah-ról!

Egyből felkapom a fejem. A kórház óta próbálom kerülni Noah-t, ő pedig mintha szándékosan kerülne mindig az utamba.

– Hol volt ez?

– Néha azt hiszem, nem is érdekel, amit mesélek. Brittany házibuliján. Eléggé lerobbant környék, pont olyanoknak való, mint az a bajkeverő, de hát mit tehettem volna? A kíváncsiság nagy úr. Legközelebb biztosan kihagyom, akárhogyan is könyörög majd Brittany…

Gyorsan túllépett a felelősségteljes testvér szerepen, nem mondom.

Holly kuncogására térek vissza ismét a kis univerzumomból. Oldalba bök, és a vállamnál fogva megfordít.

Zen mosolya rést nyit a világomon, amin keresztül az összes gondolat kiszökik.

– Üdv újra itt!

Bejegyzések A.A. naplójából - 21

(Nándi, drága, remélem kölcsönvehetlek egy képre!)

Köhécselek a cigarettafüsttől, de nem bánom, mert így nem kell megszólalnom ahhoz, hogy Noah észrevegyen.

Akkora lendülettel fordul meg, hogy egy lépést kénytelen vagyok hátrálni. Először megijedek, hogy összetévesztettem egy idegennel, de a tekintete biztosít róla, hogy nem így van. Mégis… az arcán, közvetlenül a szeme alatt most egy tetoválás díszeleg. Két egymást keresztező nyíl. Lehetséges lenne, hogy múltkor elkerülte a figyelmemet?

– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtalálod.

– Vannak előnyei, ha az ember bejáratos a gyengélkedőre.

– És mit szólsz? – int a fejével a kórház felé. – Szerinted is az én hibám?

Mintha számítana, mit gondolok. Vállat vonok. Semmi közöm a problémáikhoz, bár valahol mélyen, belül tényleg őt okolom. Ő pedig mintha belém látna. Elkomorulva vesz elő egy újabb szál cigarettát.

– Van testvéred, Audrey?

Ha lenne, se kényszeríteném, hogy abban a lyukban éljen, ha nem akar.

– Azt hiszed, másként cselekedtél volna a helyemben? – rekedten felnevet.

Kezdek megrémülni, hogy tényleg olvas a gondolataimban. Vagy ennyire átlátszó lennék? Minden a homlokomra van írva?

– Ne ítélkezz felettem, Audrey! – Megborzongok, ahányszor csak kiejti a nevem azon a halk, vészjósló módon, ami úgy tűnik, a szokásos beszédstílusa. Az a tetoválás pedig csak még ijesztőbbé teszi a tekintetét.

– Hazamegyek – suttogom, és gyorsan kikerülöm. Szedem a lábam, hogy minél gyorsabban eltűnhessek a szeme elől, de még hallom, ahogy újra felnevet.

– Haza… Otthon találkozunk!

Nem nézek hátra.