"Kovács Máté vagyok, 17 éves.
Azt hiszem, mindenek előtt a három szenvedélyemről kell tudnia azoknak, akik, ne adj Isten, a későbbiekben meg akarnak ismerni, ez a három pedig nem más, mint: az írás, az olvasás és a tánc – nagy erőkkel vagyok azon, hogy ezt a hármat egyszer szimultán is művelni tudjam, eddig elég elenyésző eredményeim vannak. Ez a három dolog szinte teljesen kitölti az életemet – abba a maradék időbe, amit nem fed le a "szinte", vagyok kénytelen az élet minden egyéb apró-cseprő ügyét belesuvasztani.^^
Mindenegyes irományom egy darab belőlem – aki pedig veszi a fáradtságot, hogy mindet elolvassa és összerendezze, könnyűszerrel rájöhet, hogy a stílusom – és a jellemem – egyik legfőbb pontja a szarkazmus! Ha annyira őszinte szeretnék lenni, mint amennyire általában nem vagyok, akkor azt mondanám, hogy számomra ez egy feldolgozási- és védő mechanizmus. Ha valami nincs az ínyemre, mérget vehettek rá, hogy teszek valami csípős megjegyzést, természetesen kulturált kereteken belül – ugyanis mások lelkivilágának féltését sikerült belém nevelni!
De megfelelő környezetben tudok én egészen ember is lenni – bárki megkérdezheti a barátaimat vagy a barátnőmet (bár, attól tartok, némi elfogultsággal mindkét esetben számolnotok kell)! :D
De, a viccet félretéve, nem tudom, vajon melyikből következett a másik, de mindenesetre rémesen fogékony vagyok művészetekre és az emberi érzésekre – tudom, rövid bemutatkozásom az utóbbit épp, hogy nem erősíti, de ez a sor pont azzal indult, hogy "De, a viccet félretéve..." –, ami, azt hiszem, nem árt, ha az ember írói álmokat dédelget...
A felsoroltakon kívül valószínűleg még azt érdemes tudni rólam, hogy a jövőképem elég széles spektrumú: tervbe van véve a pszichológus, a vegyész, a cukrász, az író, de még a tánctanár is – a sorrend fakultatív, én mindent elkövetek mindegyik érdekében, az élet meg majd rábök az egyikre (az lesz a kiindulás, és onnan majd fokozatosan, amennyi sikerül)! :)"
Matt képe:
Ahogy ő látta:
Matt
Az erdő
Az erdő
Istenhátamögött egy tündéri kis falu Világvége és Seholsincs szomszédságában. Az itt élő népek a szomszédos falvak lakóihoz képest klasszisokkal kedvesebbek – no meg naivak!
Kedvességük ékes bizonyítéka a mód, ahogy a lakóhelyünkről – az Erődőről –, illetve rólunk beszélnek, szemben például a keserű seholsincsiekkel, akik az Erdőt csak Vesztőhelyként, minket pedig Senkikként emlegetnek, vagy a hihetetlenül borúlátó világvégiekhez képest, akik szerint mi, az Alakok, a Halál Erdejében lakunk; ezzel szemben az istenhátamögöttiek kedvesen csak Suttogóknak hívnak minket, az Erdőt pedig Fekete Erdő néven emlegetik.
Naivságukat pedig a Rosie-incidens példázza a leginkább: történt egyszer ugyanis, hogy egy Rosie nevű hatéves forma lányka betévedt az erdőbe. Abból, ahogy űzött vadként igyekezett meglelni a kivezető utat, arra a következtetésre jutottunk, hogy az istenhátamgöttiek mindenféle válogatott marhaságokkal tömik a kisgyermekek fejét. Lényeg a lényeg: a kicsi Rosie féktelen szabadulási vágya által hajtva felbukott egy nagyobbacska, éles sziklában – az így kiserkenő vér pedig óhatatlanul maga után vonta azt a szomorú következményt, hogy az velünk együtt lakó cápafogsorú farkas-lények egy másodpercen odaözönlöttek és néhány perc alatt cafatokra szaggatták szerencsétlen kislányt.
Ahogy minden erődben, így nálunk is vannak lények, akik vigyáznak a kényes egyensúlyra, azaz: eltakarítják a dögöket – ezek lennénk mi, az Odvasok. A mi szerepünk ugyanis eltűntetni minden szerves maradványt – s ebbe sajnos a farkas-lények által szétszaggatott szerencsétlen élőlények is beletartoznak.
Az emésztés folyamatát követően a csontokat végül kivetettük az Erdő melletti Tisztásra – a csontok ugyanis még számunkra is lebonthatatlanok, mi több: a bennük található velő szabályosan savként marja szét a gyökereinket!
A dolog iróniája, hogy a Tisztás véletlenül pont határos mindhárom faluval, s miután valami botor megtalálta a kicsi Rosie maradványait, arra az abszurd következtetésre jutott, hogy az Erdő lényeinek áldozatot kell bemutatni! E képtelen ötlet nyomán természetesen totális fejetlenség uralkodott el a falvakban: tömegek döntöttek úgy, hogy a lehető legrövidebb úton elhagyják otthonaikat – nem egy család döntött úgy, hogy inkább az egy heti járásra lévő Pokolkapujába költözik, hogy gyermekeiket biztonságban tudhassák (mindezt annak biztos tudatában, hogy ott pedig az Ördögfiak jönnek fel minden év első szombatján, hogy magukkal vigyenek egy szőke, kékszemű lányt, aki – ha lehet hinni a mende-mondáknak – magának Lucifernek lesz az ágyasa)!
Azokban a zavaros hónapokban, amíg a Falvak Tanácsa ülésezett, hogy – elképzelésük szerint – előálljanak valami konstruktívval, ez meglehetősen bolond ötletnek látszott, ám hónapokon belül kiderült: az adott körülményekhez képest még a fejvesztve menekülők döntése volt a leginkább normális! A Falvak Tanácsa ugyanis azt a képtelen rendeletet hozta, hogy a falvak minden év december huszonharmadikán – vetésforgószerűen – kötelesek bemutatni áldozatot az Erdőnek. Mivel azonban sejtették, hogy ezzel a rendelettel nem igazán fognak osztatlan sikert aratni a nép körében, különböző kiegészítéseket csatoltak még hozzá, melynek értelmében az áldozat csak olyan leánygyermek lehet, aki abban az évben töltötte be hatodik életévét – ó, és természetesen szigorúan csak barna szemű és barna hajú lehet!
Ennek a rendeletnek alighanem csak a farkas-lények örültek: viszonylag hamar megtanulták ugyanis, hogy minden évben eljön az a nap, amikor ezüsttálcán nyújtják át nekik a legporhanyósabb húsú falatokat.
A hatodik évtől kezdve gyakorlatilag már elmaradhatatlan kellékévé vált az áldozatbemutatás herce-hurcájának a farkas-lények éneklő vonítása, melyek első szólamai már napszálltakor felhangoztak, s egészen éjfélig – a „lakoma” kezdetéig – hallani lehetett (akkortól kezdve ugyanis a vonítást az áldozatok elkeseredett sikoltozása váltotta fel, ami – áldozattól függően – öt perctől egészen fél órán át is tarthatott).
A Falvak Tanácsának botorsága azonban nem csak apró emberi életeket követelt: közülünk is sokan vesztek oda – és vesznek a mai napig is! Az emberek ugyanis valamiért szeretnek emlékezni – még a fájdalmas dolgokra is – és szerintük az emlékezés legszimbolikusabb módja az, ha az Erdőben növő fákból – Belőlünk!!! – állítanak emléket azoknak a szerencsétlen kislányoknak, akik – a Falvak Tanácsának hite szerint – halálukkal a falvak békéjét szolgálják.
Furcsa faj az ember: kérdés nélkül feladja egyéni autonómiáját, csakhogy közösségbe tömörülve egységet alkothasson; Istenként tisztel egy olyan irányító hatalmat, melynek hatalma csak rajta keresztül létezik, s ha nem is kérdés nélkül, de a közösség békéjének érdekében bármit eltűr, és ezt hívja demokráciának!
Kedvességük ékes bizonyítéka a mód, ahogy a lakóhelyünkről – az Erődőről –, illetve rólunk beszélnek, szemben például a keserű seholsincsiekkel, akik az Erdőt csak Vesztőhelyként, minket pedig Senkikként emlegetnek, vagy a hihetetlenül borúlátó világvégiekhez képest, akik szerint mi, az Alakok, a Halál Erdejében lakunk; ezzel szemben az istenhátamögöttiek kedvesen csak Suttogóknak hívnak minket, az Erdőt pedig Fekete Erdő néven emlegetik.
Naivságukat pedig a Rosie-incidens példázza a leginkább: történt egyszer ugyanis, hogy egy Rosie nevű hatéves forma lányka betévedt az erdőbe. Abból, ahogy űzött vadként igyekezett meglelni a kivezető utat, arra a következtetésre jutottunk, hogy az istenhátamgöttiek mindenféle válogatott marhaságokkal tömik a kisgyermekek fejét. Lényeg a lényeg: a kicsi Rosie féktelen szabadulási vágya által hajtva felbukott egy nagyobbacska, éles sziklában – az így kiserkenő vér pedig óhatatlanul maga után vonta azt a szomorú következményt, hogy az velünk együtt lakó cápafogsorú farkas-lények egy másodpercen odaözönlöttek és néhány perc alatt cafatokra szaggatták szerencsétlen kislányt.
Ahogy minden erődben, így nálunk is vannak lények, akik vigyáznak a kényes egyensúlyra, azaz: eltakarítják a dögöket – ezek lennénk mi, az Odvasok. A mi szerepünk ugyanis eltűntetni minden szerves maradványt – s ebbe sajnos a farkas-lények által szétszaggatott szerencsétlen élőlények is beletartoznak.
Az emésztés folyamatát követően a csontokat végül kivetettük az Erdő melletti Tisztásra – a csontok ugyanis még számunkra is lebonthatatlanok, mi több: a bennük található velő szabályosan savként marja szét a gyökereinket!
A dolog iróniája, hogy a Tisztás véletlenül pont határos mindhárom faluval, s miután valami botor megtalálta a kicsi Rosie maradványait, arra az abszurd következtetésre jutott, hogy az Erdő lényeinek áldozatot kell bemutatni! E képtelen ötlet nyomán természetesen totális fejetlenség uralkodott el a falvakban: tömegek döntöttek úgy, hogy a lehető legrövidebb úton elhagyják otthonaikat – nem egy család döntött úgy, hogy inkább az egy heti járásra lévő Pokolkapujába költözik, hogy gyermekeiket biztonságban tudhassák (mindezt annak biztos tudatában, hogy ott pedig az Ördögfiak jönnek fel minden év első szombatján, hogy magukkal vigyenek egy szőke, kékszemű lányt, aki – ha lehet hinni a mende-mondáknak – magának Lucifernek lesz az ágyasa)!
Azokban a zavaros hónapokban, amíg a Falvak Tanácsa ülésezett, hogy – elképzelésük szerint – előálljanak valami konstruktívval, ez meglehetősen bolond ötletnek látszott, ám hónapokon belül kiderült: az adott körülményekhez képest még a fejvesztve menekülők döntése volt a leginkább normális! A Falvak Tanácsa ugyanis azt a képtelen rendeletet hozta, hogy a falvak minden év december huszonharmadikán – vetésforgószerűen – kötelesek bemutatni áldozatot az Erdőnek. Mivel azonban sejtették, hogy ezzel a rendelettel nem igazán fognak osztatlan sikert aratni a nép körében, különböző kiegészítéseket csatoltak még hozzá, melynek értelmében az áldozat csak olyan leánygyermek lehet, aki abban az évben töltötte be hatodik életévét – ó, és természetesen szigorúan csak barna szemű és barna hajú lehet!
Ennek a rendeletnek alighanem csak a farkas-lények örültek: viszonylag hamar megtanulták ugyanis, hogy minden évben eljön az a nap, amikor ezüsttálcán nyújtják át nekik a legporhanyósabb húsú falatokat.
A hatodik évtől kezdve gyakorlatilag már elmaradhatatlan kellékévé vált az áldozatbemutatás herce-hurcájának a farkas-lények éneklő vonítása, melyek első szólamai már napszálltakor felhangoztak, s egészen éjfélig – a „lakoma” kezdetéig – hallani lehetett (akkortól kezdve ugyanis a vonítást az áldozatok elkeseredett sikoltozása váltotta fel, ami – áldozattól függően – öt perctől egészen fél órán át is tarthatott).
A Falvak Tanácsának botorsága azonban nem csak apró emberi életeket követelt: közülünk is sokan vesztek oda – és vesznek a mai napig is! Az emberek ugyanis valamiért szeretnek emlékezni – még a fájdalmas dolgokra is – és szerintük az emlékezés legszimbolikusabb módja az, ha az Erdőben növő fákból – Belőlünk!!! – állítanak emléket azoknak a szerencsétlen kislányoknak, akik – a Falvak Tanácsának hite szerint – halálukkal a falvak békéjét szolgálják.
Furcsa faj az ember: kérdés nélkül feladja egyéni autonómiáját, csakhogy közösségbe tömörülve egységet alkothasson; Istenként tisztel egy olyan irányító hatalmat, melynek hatalma csak rajta keresztül létezik, s ha nem is kérdés nélkül, de a közösség békéjének érdekében bármit eltűr, és ezt hívja demokráciának!
Vélemények
Isabella Reed:
Kedves Matt!
Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, lendületes. Mintha valami hirtelen érzelemhullám hatására, 'na most megmondom' filozófiával nekiálltál volna. Nekem tetszett ;) Könyörtelen volt, szókimondó. Egyedül magán a lényeken csodálkoztam…
Gratulálok!
Helena Silence:
Nagyon jól sikerült novella. Igényes a szóhasználat, szép a fogalmazás. Kissé sok elnevezést használ egy másfél oldalas novellához képest, de az sem nagyon zavaró. Jó lett a lezárás is, kerek, olvasmányos történet. Szép munka, gratulálok!
Szatti:
Nagyon érdekes történetet írtál. Van benned fantázia, azt meg kell hagyni, viszont úgy éreztem, hogy ebben a történetben most nagyon oda akarod tenni magad, nagyon jót akarsz alkotni és ettől picit vesztett az értékéből a történet. Tetszettek az elnevezések, amelyeket használ, viszont, ahogy a Pennán is szoktam mondani, mindig mindent csak mértékkel és te most kicsit beleestél abba a hibába, hogy túl sok mindent akartál megismertetni, ezáltal nem egyszer bonyolódtam bele a sorokba, gondolatokba. Érdemesebb lenne egyszerűbben alkotni, mert mindent túlságosan szövevényesnek és túlmagyarázottnak éreztem.
Viszont az ötlet bámulatos volt, és ezt érdemes lenne jobban kibővíteni, tovább írni egy hosszabb novellává, ahol ezek a részletek, amelyek itt most tömeges információnak számítottak, jobban eloszlanának, elvegyülnének és egy nagyszerű művet alkotnának.
Örülök, hogy olvashattam őt!
Anett:
Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, lendületes. Mintha valami hirtelen érzelemhullám hatására, 'na most megmondom' filozófiával nekiálltál volna. Nekem tetszett ;) Könyörtelen volt, szókimondó. Egyedül magán a lényeken csodálkoztam…
Gratulálok!
Helena Silence:
Nagyon jól sikerült novella. Igényes a szóhasználat, szép a fogalmazás. Kissé sok elnevezést használ egy másfél oldalas novellához képest, de az sem nagyon zavaró. Jó lett a lezárás is, kerek, olvasmányos történet. Szép munka, gratulálok!
Szatti:
Nagyon érdekes történetet írtál. Van benned fantázia, azt meg kell hagyni, viszont úgy éreztem, hogy ebben a történetben most nagyon oda akarod tenni magad, nagyon jót akarsz alkotni és ettől picit vesztett az értékéből a történet. Tetszettek az elnevezések, amelyeket használ, viszont, ahogy a Pennán is szoktam mondani, mindig mindent csak mértékkel és te most kicsit beleestél abba a hibába, hogy túl sok mindent akartál megismertetni, ezáltal nem egyszer bonyolódtam bele a sorokba, gondolatokba. Érdemesebb lenne egyszerűbben alkotni, mert mindent túlságosan szövevényesnek és túlmagyarázottnak éreztem.
Viszont az ötlet bámulatos volt, és ezt érdemes lenne jobban kibővíteni, tovább írni egy hosszabb novellává, ahol ezek a részletek, amelyek itt most tömeges információnak számítottak, jobban eloszlanának, elvegyülnének és egy nagyszerű művet alkotnának.
Örülök, hogy olvashattam őt!
Anett:
Egyszerűen imádtam! Iszonyú jó volt a témaválasztás, tökéletesen illett a képhez is. Különös, hogy az egész történetet nem egy ember mondja el, hanem az erdő szemszögéből nézhetjük az embereket. Az elején kicsit zavaros ez a Világvége, Seholsincs, Alakok meg Suttogók, de ez nem rontja el a történetet, hogy nem a valóságban, hanem egy kitalált világban játszódik. Gratulálok, nagyon jó novella lett!
