Stellyke pályázata

Stellyke pályázatán a feladat az volt, hogy egy kiválasztott zenére írjunk egy történetet... :D Hát végül is Miley Cyrus számához írtam, és mivel elég konkrét szövegű kis dalról van szó... :D
Ja, és azt hiszem, mindenkinek feltűnik majd, hogy a klipp nagy mértékben hatott rám. (:

Amerika is Amerikáról álmodik

A szívem a torkomban dobogott, mikor végre elhagyhattam a repülőtér zavaros forgatagát. Hát megtettem! Itt vagyok.
Körülnézve a gyomrom borsó méretűre zsugorodott. Most mégis mihez kezdjek? A hatalmas város ezen része kevésbé tűnt barátságosnak élőben, mint a hatásvadász képeken. És nekem csupán addig sikerült megterveznem az utat, hogy otthon fel-, itt meg leszállok a repülőről.
Jobb híján, hogy kikerüljek a taxira vadászó, lökdösődő tömegből, elindultam abba az irányba, ahol buszok parkoltak. A jegykiadónál szerencsére nem sokan várakoztak. A vállamra akasztott gitár egyre súlyosabbnak hatott, míg kivártam a sorom.
– Hová lesz? – mosolygott rám az üvegfalon keresztül egy fiatal lány.
– A városba? – Sütött rólam, hogy vidéki vagyok, ebben biztos voltam, de szerencsére az alkalmazott megértőnek bizonyult.
– A Hollywood Boulevard közelébe?
Rábólintottam. Végül is… ha már idáig eljutottam, nem hagyhatom ki Los Angeles leghíresebb városrészét. Viszont a buszjegy ára észhez térített. Egy vasam sem maradt! A mögöttem állók türelmetlenkedni kezdtek.
Nemet intettem a lánynak, majd a szégyen könnyeivel a szememben megpróbáltam láthatatlanságba burkolózva félreállni.
Istenem, micsoda őstulok vagyok! – kotortam a zsebemben. Az összes pénzem elment a repülőjegyre, eszembe sem jutott a városba jutáson gondolkodni. Sóhajtva dobtam le a csomagomat egy padra, mellétettem a gitárom, majd én is letelepedtem. Kénytelen leszek egy buszváróban tölteni az első napomat az Angyalok Városában? Csodálatos, gratulálok Rhea!
Hát ez nem pont az volt, amire számítottam, mikor úgy döntöttem, otthagyom az unalmas kisvárosi életem, és titokban ideutazom. Bár a nevelőszüleimet valószínűleg akkor sem érdekelte volna, ha tudnak róla.
Kint lassan besötétedett, és én még mindig ugyanazon a padon ültem, figyelve a belépőket. Mikor azonban az utolsó utas is távozott a váróból, furcsa szorító érzés lett úrrá rajtam. Milyen jó lenne most egyszerűen bezárkózni a szobámba, beledőlni az ágyamba, és napokig aludni!
Honvágyam van? – kérdeztem magamtól.
– Nem! – tiltakoztam suttogva. – Nem engedem, hogy hiányozzon az a tömény unalom!
– Kihez beszélsz? – csendült fel egy vidám hang előttem. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a jegyeladó lányt, aki végzett a munkával, és most ott állt előttem indulásra készen.
– Senkihez – morogtam kedvetlenül. Már a kedvességhez is kimerült voltam.
– Rich vagyok – nyújtott kezet a lány, amit kelletlenül elfogadtam. – Itt fogsz éjszakázni? – nézett körbe a huzatos, üvegfalu helyiségben.
Vállat vontam. Valószínűleg nem lesz más választásom, gondoltam, bár jobban féltem ettől, mint ahogy bevallottam magamnak.
– Elvihetlek valameddig.
– Miért?
– Nyugi - nevetett fel a gyanakvó arckifejezésemen -, csak nem hiszem, hogy kellemes itt az éjszaka. Én meg úgyis a belvárosba megyek.
– Nem tudom kifizetni – ráztam meg a fejem.
– Nem feltétlenül…
– De! – Ha önzetlen segítséget fogadtam volna el, csak még szánalmasabbnak éreztem volna magam, és akkor biztos, hogy sírva fakadnék.
– Oké – vont vállat. Pár percig még ott toporgott, aztán tekintete a gitárra siklott. – Tudsz zenélni? – kérdezte fellelkesülve.
– Egy kicsit – ráncoltam a homlokom. Vajon mit talált ki?
– Énekelni?
– Igen, azt hiszem…
Összecsapta a tenyerét, és olyan arcot vágott, mint aki most mentette meg a világot.
– Nem kell fizetned az útért, viszont valamit megtehetnél.
Már engem is érdekelt, mit tervez.
– Lesz ma egy buli. Innen egyenesen odamegyek. És úgy tudom, nincs énekesnőnk.
Azért körbesandítottam kandi kamerák után, mielőtt szabadjára engedtem volna örömöm. Azonnal eltűnt a honvágyam, ahogy a repülőút miatti kimerültségem is. Frissebb voltam, mint valaha.
– Vállalom – ugrottam fel a padról.
– Remek – vigyorgott Rich, aztán fogta a csomagom, és intett, hogy kövessem.
Egy ősrégi kombihoz vezetett, ami valahogy nem illett a „LA-ben minden kocsi milliókat ér” elméletemhez, de most ez sem tudott lelombozni. A kínálkozó lehetőség kihagyhatatlan volt.
Hisz ezért jött ide. Hogy zenéljen! Hogy kinek, az már édes mindegy. Betette hát gitárját a hátsó ülésre, míg Rich a csomagtartónál szöszmötölt a táskájával, majd beült az anyósülésre. Azért, ha őszinte akart lenni magához, kicsit tartott attól, hogy egy idegennel tart, egy idegen helyre, de ez a veszélyérzet csak emlékeztette arra, hogy miért jött.
– Szóval, honnan jöttél? – kezdeményezett beszélgetést kifordulva a nyolcsávos útra Rich.
– Egy porfészekből.
– És mi hozott ide? Ne, várj! Hadd találjam ki! Szeretnéd, ha felfedezne egy hollywoodi nagymenő, és ki akarsz adatni pár lemezt?
Felnevettem. Valóban megfordult a fejemben, de ennyire azért nem voltam biztos magamban.
– Csupán el akartam menekülni otthonról. És zenélni.
– De ha közbejönne egy lemezszerződés, nem utasítanád vissza – csipkelődött Rich, mire megböktem a vállát.
– Hová megyünk?
– Hát nem Hollywood Boulevardra. De a közelébe.
A szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor az autópályának végre vége szakadt, a ki tudja hány emeletes tornyok közelebb értek, majd lassan körbevettek minket. Az út majdnem egy órás volt, de én mintha csak egy perce ültem volna be Rich autójába. Ő rögtön figyelmeztetett, hogy mikor értünk LA világhírű kerületébe, közben különböző épületekről magyarázott, éttermekre mutogatott, s néhány ismerős hírességet vélt felfedezni az ablakaikon keresztül. Kacagva élveztem a fények játékát a szélvédőn, mámorosan bámultam meg minden járókelőt. Az egész leginkább egy álomra hasonlított.
Rich besorolt egy külső sávba, aztán egyszer csak élesen lekanyarodott egy földalatti parkolóhoz.
– Nem igazán vagyok alkalomhoz öltözve – néztem végig magamon. Az utazáshoz felvett csizma, kényelmes farmer, meg laza felső inkább egy country klubba felelt volna meg. – És a fejem sem lehet túl csábító látvány – hajtottam le a napellenzőt, tükör után kutatva. A szemfestékem tényleg elkenődött a reptéren hullatott könnyektől, de barna hajam eléggé tűrhetően állt. Rich egy zsebkendőt nyújtott, hogy megigazítsam a sminkem. – Köszi.
Mikor megálltunk, tátott szájjal hajtottam vissza az ellenzőt. A parkolóban rengetegen gyűltek össze. Fiatalok, idősebbek, mindannyian nevetve alkottak egy kört.
– Mi ez?
– Egy reform garázsparti – nevetett Rich az elképedt arcomon, aztán két éleset dudálva felhívta magunkra a figyelmet.
Miközben kiszálltam, szemügyre vettem a környezetünket. Mindegyik autó, amelyik nem messze parkolt a társaságtól, egytől egyig platós terepjáró volt. Az egyiken hangfalak kaptak helyet, a másik büfének felelt meg, egy tejesen üresen állt, a negyediken pedig épp egy mikrofont állítottak fel.
Emberek özönlöttek körénk, mindegyikük régi barátként üdvözölve Richet.
– Gyerekek, ő itt… - tanácstalanul rám pillantott.
– Rhea – intettem a rám tapadó szempárok felé.
– Ő lesz az énekesünk – jelentette be Rich, mire üdvrivalgás söpört végig a tömegen, néhányan pedig azonnal pohárral kínáltak.
Annyira jókedvem kerekedett ettől a szívélyes fogadtatástól, hogy hagytam hadd sodorjanak magukkal. Hihetetlen, hogy két órája még azt gondoltam egy kényelmetlen padon fogok dideregni egész este, most pedig egy kreatív társaság kellős közepén ugrándozom az elindított zenére. Messze másmilyennek képzeltem az első élményemet, így most a felhők közt éreztem magam.
A sodrás egészen a negyedik autóig vitt. Mivel háttal álltam neki, először nem értettem, miért néz rám mindenki várakozón, de aztán egy erős kéz fonódott a derekamra, s felemelt a platóra. Meglepetten fordultam hátra, mire egy izmos mellkassal, meg egy világító zöld szempárral találtam szembe magam.
– Énekelj nekünk! – húzott közelebb a fiú, hogy halljam, amit a fülembe kiabál a hangzavarban.
Bólogatni kezdtem, mire a kedves szemek tulajdonosa a kezembe nyomta a mikrofont, majd leugrott mellőlem. Lámpalázasan néztem szembe a közönségemmel. Mindenki vigyorogva figyelt, aztán egyszer csak elhallgatott a zene. A mellettem álló srác biztatóan elmosolyodott, majd egy közismert híresség zenéjét indította el. Hálásan rámosolyogtam.
A szavak ösztönösen jöttek a számra, s a felhangzó sikításokból merítettem erőt, hogy legyőzzem a torokszorító izgalmamat.
Szárnyalni kezdtem. Felhőtlenül énekeltem túl a hangzavart, míg végül a tömeggel közösen, egy emberként jutottunk el az utolsó sorokig. Már kérni sem kellett, élvezettel kezdtem bele a következő dalba, majd a következőbe…
Rich tárt karokkal várt, mikor végre leengedtek pihenni egy kicsit.
– Nem mondtad, hogy te vagy Miley Cyrus – nevetett rám. – Van itt valaki… - fordított a srác felé, aki egy pillanatra sem mozdult el a rögtönzött „színpadom” mellől, míg fent voltam. – Ő itt Zack, a garázs tulajdonosa.
– Rhea. – Kezet fogtunk, aztán Rich magunkra hagyott.
– Szóval? Meddig maradsz itt velünk LA-ben? Rich mondta… - válaszolt a fel nem tett kérdésre.
– Haza kell majd mennem – bukkant fel egy pillanatra a bűntudatom, mire Zack elhúzta a száját.
– Majd egyszer – húzott magához. – De ma este még itt vagy. Táncolj velem! – kiáltott fel, majd nevetve-sikítozva, botladozva végigtáncoltuk az első éjszakámat Hollywoodban.

Pályázati felhívás

Szereted a Vámpírakadémiát és a kihívásokat?
Írnál Rose szemszögéből?
Szereted a fanfictionokat?
Bírod az orosz pasikat? :D

Itt egy pályázat akkor, amit neked találtak ki:

Vámpírakadémia pályázat

Játsszunk orosz rulettet? -.^

Élet helyett videó

Még mindig szívesen vállalok ilyesmit, emberkék! :)

"Ha elmondhattam volna nekik..."

Marc Lévy

Ki nem mondott szavaink


Julia Walsh amióta az eszét tudja, sosem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, akkor sem értettek egyet semmiben. Házasságkötése előtt néhány nappal a fiatal nő telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. Meghalt. A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára… Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húsz évnyi távolságot? Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története. A New Yorkban élő Marc Levy az utóbbi évtized legsikeresebb francia bestsellerírója. Fordulatokban gazdag, érzelmekkel teli és csipetnyi humorral fűszerezett regényei már több mint 42 millió példányban jelentek meg a világ 40 országában.

Csupán most álltam neki a könyvnek, de egyszerűen letehetetlen olvasmány! Nagyon ajánlom!
Az egyik legjobb, amit olvastam...

Arany pöttyös - élményt keresőknek

Álarcosbál

Végül a pályázatnak nem lett eredménye... :D

Masquerade

– A mai este, uraim, hatalmas jelentőségű. Egy lépéssel a gyanúsított előtt járunk, hónapok óta először. Nem szalaszthatjuk el a lehetőséget! – harsogta Caleb Leroy, a New York-i rendőrség gyilkossági csoportjának feje. Csapata feszült figyelemmel hallgatta. – Be kell épülnünk. Nem szabad, hogy gyanút fogjon, mert akkor cseszhetjük az egészet. Szóval, Cuthbert – bökött az első sorba ülő férfira – ajánlom, hogy minden simán menjen. A maga felelőssége.

Mick biccentett. Pontosan értette, mennyire fontos, hogy az akció jól süljön el. Iona Bradfordot már négy hónapja körözik. Eddig mindig sikerült meglógnia. De két napja, a rendőrségre befutott egy füles, ami szerint Iona eddig sosem hagyta ki a városi operában rendezett álarcosbált. Többek szerint, az, hogy most gyilkossággal vádolják, nem fogja megállítani a nőt, hogy szórakozzon egy kicsit. És épp ezt szerették volna kihasználni a különleges ügyosztály alkalmazottai, többek közt Mick is.

Mindenki tudta, hogy nem lesz könnyű dolguk. Iona a „botlása”– ahogy az újságok nevezték – előtt az egyik legjobb amerikai titkos ügynök volt.

A bál estéjén Mick különösen odafigyelt a külsejére. Ritkán használt frakkját vette elő a szekrényből, sőt meg is borotválkozott a „nagy alkalomra”. A hetek óta viselt szakáll ezzel a múlté lett. Bár kívül a munkára hivatkozott, belül tudta, hogy ezt Iona kedvéért tette, aki régen gyakran ugratta, hogy ha túlságosan is belemerül egy ügybe, hajlandó ősemberré válni érte. Mert igen. Mick most a saját társára vadászott. Akármennyire is elhűlt a nő cselekedete miatt, a késztetésnek nem tudott ellenállni. Izgatottan várta a találkozást.

Pontban kilenckor, a városi operaház robosztus épületének főbejárata előtt fékezett autójával, amit egy fiatal alkalmazott azonnal átvett, hogy leparkoljon vele.

Mick előkapta zsebéből a főnökétől kapott, névre szóló meghívót, s átnyújtotta a kedvesen mosolygó, alig húszévesnek látszó lánynak, aki mellett hatalmas hústornyok sorakoztak, hogy ott legyenek, ha esetleg problémák adódnak. Mögöttük a vörös szőnyeg két oldalán újságírók hada tolongott, buzgón kattogtatva gépeiket.

– Elnézést – szólította meg Mick a meghívókat kezelő lányt – meg tudná mondani, hogy Iona Bradford megérdekezett-e már?

A lány szeme elkerekedett. Természetesen ő is hallott a gyilkos rendőr ügyéről. Mégis végignézte a listát, hogy aztán igazolja Mick sejtését.

– Sajnálom, uram, ilyen nevű személy nincs a meghívottak listáján.

– Rendben, köszönöm.

Mick sietősen továbbállt, mielőtt még a nőnek lett volna ideje figyelmeztetni a kidobókat. Lehajtott fejjel sietett befelé, kikerülve a pózoló hírességeket, és hiúságukat legyezgető milliomosokat. A csillogó előtérben ismét egy köszöntőbizottság fogadta, s ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjon el egy pohár pezsgőt, valamint egy kötelező álarcot.

Mick ostobán érezte magát, mikor fejére tette az egyszerű fekete maszkot, ami csak fél arcát takarta. Sejtette viszont, hogy a hölgyek nem a rossz kinézete miatt bámulták meg, miközben belépett a bálterembe.

A hatalmas terem káprázatos látványt nyújtott. Hétköznapokon a helyiség ezen része nézőtérként szolgált, ám minden évben egyszer feltöltötték, a székeket a színpaddal egy szintre emelve, hogy megrendezhessék New York egyik legcsicsásabb bálját. Micket nem vonzotta az ilyesmi, ám el kellett ismernie, hogy a tükörfalak, a színes kavalkád, ami fogadta, őt is lehengerelte. Csupa tollas, maszkos, rakott szoknyás hölgyemények, oldalukon frakkos férfiakkal, melyek közül legtöbben a bejáratnál kapott maszkot viselték.

Mick tekintete azonban átsiklott felettük. Ő csak egy valakit keresett. A kakukktojást. Aki ugyan álnévvel jutott be, de biztos, hogy itt volt. Mick érezte a jelenlétét.

Elkerekedett a szeme, mikor végre felfedezte Őt.

Rövid, élénk narancssárgára festett hajával és törtfehér, a hátát szabadon hagyó ruhájával kitűnt a tarka-barka társaságból. Csipkés álarca ékkövekkel kirakott félholdba ment át a homlokán. Fülében színben harmonizáló, nagy sárga köves fülbevaló himbálózott, elvakítva az ámuló tömeget. Hozzáillő gyűrűt viselt bőrkesztyűbe bujtatott ujján. Telt, vérvörösre festett ajkain mindegyik férfinak megakadt a tekintete. Mégis, a legfeltűnőbb a szeme volt. Akár a smaragd, rikított a fekete álarc apró résein keresztül. És épp Micket fürkészte. Ajkai félmosolyosra húzódtak. Micknek ebben a pillanatban kellett volna értesítenie a társait, hogy megvan a célszemély, jöhetnek. Ám ő ehelyett tátott szájjal meredt a titokzatos nőre, aki pár pillanat habozás után elindult felé.

– Ismerjük egymást? – szólította meg, s Micknek csak ekkor esett le, hogy az álarc miatt Iona nem ismerte fel. Nem állt szándékában kilétét a lány orrára kötni.

– Biztosan emlékeznék ezekre a szemekre – felelte inkább a férfi, mire a másik mosolya még szélesebbé vált.

– Emlékeztetett valakire – rázta meg a fejét halványan, s tekintetébe különös fájdalom költözött, ám csupán egy percre.

Mick mély lélegzetet vett, beszívva Iona jellegzetes, változatlanul csábító parfümjét, majd kinyújtotta kezét.

– Megtisztel az első tánccal?

– Biztos, hogy erre akar kérni? – rezdült meg a nő arca az álarc alatt.

–Természetesen – hajolt meg homlokráncolva Mick. A világért sem szerette volna, hogy Iona megsejtsen valamit.

Ámult a szemmel látható bizonytalanságon. Másnak ismerte a nőt. Rendőrként elrettenthetetlen, akaratos és pimasz teremtésként viselkedett. Ám most, mintha kiszívták volna belőle az életet. Szemeiben haloványabban lobogott a tűz, arcán a fáradtság jelei mutatkoztak.

– Vezessen – fogadta el a felkérést végül.

Nem is kellett sokat várniuk, és a mikrofonhoz az opera igazgatója lépett. A megnyitó beszéd után az első bálosok kerültek sorra. Csupa magániskolákban képzett milliárdos csemeték, még kissé eltúlzott lelkesedéssel és botrányos öltözékkel.

Aztán eljött az első tánc, amiben már a többiek is részt vehettek. Lassú, keringő dallam csendült fel. Mick önkéntelenül is idegesebb lett, ahogy kézbe vette partnere apró ujjait, s a táncparkett közepére vezette. Ott szembefordult vele, majd talán az illemnél kicsit szorosabban húzta magához. Tökéletes párt alkottak, sokak szeme megakadt rajtuk.

– Miért narancssárga? – csúszott ki Mick száján az a kérdés, amit igazából szigorúan magában akart tartani.

Iona elnevette magát, s a férfi füléhez hajolt.

–Egy barátom szerint, ez a legjobb álcázási mód. Légy feltűnő, akkor nem tűnsz fel senkinek! – hallotta viszont Mick a saját mondatát.

– Mi elől rejtőzködik?

– Az igazságtalanság elől – suttogta Iona, aztán újra elhúzódott.

Mick felfedezte, hogy szeme körül is gyémántok ragyognak, akárcsak a félholdon. De sokkal jobban meglepte a nő meggyötört hangja.

– Igazságtalanság?

Partnere nem felelt. Mick sötét szemébe mélyesztette sajátját, így az el is felejtette, mit mondott fél perccel ezelőtt.

Csipogója rántotta vissza a valóságba. Vagyis annak rezgése a zsebében. A táncnak még nem volt vége, de Mick elnézést kérve a nőtől, kiment a teremből. Egy belső udvarra ért, ahol átkozódva nyomta ki az apró készüléket. Nem tudta, mit tegyen.

Mégis mire gondolt Iona, mikor azt mondta, menekül az igazságtalanság elől? Talán nem érzi magát bűnösnek? Hisz megölt egy embert. Vagyis… ezzel gyanúsítják.

Az eset egy négy hónappal ezelőtti razzián történt, amikor Ionát különleges esethez hívták. Vele volt még Leroy, a főnöke és még két rendőrtiszt. A szórakozóhely, ahová kihívták őket, tömve volt. Viszont bent tartózkodott egy olyan ember is, akit már évek óta köröztek, és Ionának végre sikerült megtalálnia. Így hát nem habozhattak. Megvolt az eljárás pontos menete. Bemennek, Iona a férfi közelébe jut, majd felkapcsolják a lámpákat, és a menekülő tömegben, különösebb erőszak nélkül elkapják a kábítószer kereskedelemmel gyanúsított férfit.

Ám minden másképp történt, bár ezt Mick már csak mások elbeszéléséből hallhatta.

Alig, hogy bementek a szórakozóhelyre, Iona lebukott. Sosem hibázott, de most valami miatt eldördült egy lövés. A vallomások alapján Iona adta le, ami egy huszonéves, ártatlant sebzett halálra. A nő elmenekült, az akció tragédiába csapott át. Indítékot nem találtak.

Mick először alig akarta elhinni, s kicsit önmagát is felelősnek érezte. Nem volt a társa mellett. Pedig ha ott lett volna, biztosan megakadályozza. De neki fontosabb volt néhány parancs…

– A légy feltűnő szabály csak átlagembereket téveszt meg. Másképp elég átlátszó.

Mick egyszerre érezte Iona kezét a sajátján és hallotta meg hangját. A nő hátracsavarta a kezét, mire ő kénytelen volt elereszteni a csipogót.

– Hívtad őket?

Mick nem felelt. Nem így. Így nem történhet, gondolta.

– Válaszolj!

– Nem – nyögött fel Mick az erősödő fájdalom miatt.

– Hazudsz? – hajolt a férfi nyakához a nő.

– Hazudtam neked valaha is? – fordította oldalra a fejét Mick, mire megérezte leheletét arcán.

– Elég sokszor. Mondjuk az előbb odabent. Még hogy nem ismerjük egymást! Ki más lenne képes vezetni engem táncban? – csattant fel a nő. – Na és persze ne felejtsük el a sebhelyt a füleden. Emlékszem arra, amit én okoztam.

A férfi felidézte, mennyire kihívó volt a nő tekintete, mikor arra kérte, vezesse, s hogy mennyire közel hajolt, mikor ő a hajáról kérdezte. Átverhetetlen.

– Miért menekülsz? – váltott témát Mick.

– Mert nem hallgatna meg senki. Túl nagy az ellenségem befolyása…

– Ellenség? – vágott közbe a férfit. – Ki az ellenség, Iona? Mondd el, hogy segíthessek… - A mondat vége újabb fájdalmas nyögésbe fulladt, ahogy a nő a hátába nyomta könyökét.

– Ne hitegess! Honnan tudjam, hogy te nem voltál benne?

– Ha benne lettem volna, már itt lennének érted.

Ebben a pillanatban többen is kijöttek a teremből, hangos fecsegéssel zavarva meg Mickéket. A férfi karjáról eltűnt a kötelék, hátából a kar, de mire megfordult a nő már sehol sem volt. Mick nem teketóriázott, azonnal utána rohant.

Bent épp egy gyorsabb ritmusú zongorajáték kezdődött. A férfi tanácstalanul nézett körül a mozgásba lendülő tömegben.

– Ez egy maszkabál, Mick! – hallotta oldalról.

Iona épp eltűnt egy magas férfi mögött.

– Érezd jól magad! – jött most a háta mögül.

Mindig is gyűlölte a lány legnagyobb erősségét, a fürgeséget és „láthatatlanságot”. Képes volt összezavarni bárkit. Akárcsak egy őrült hullámvasúton, Mick ide-oda kapkodta a fejét a forgatagban, hogy meglelje az élénk színű, göndör hullámokat.

Már épp feladta volna, mikor a két apró kar a dereka köré fonódott. Elkapta a kezeket, s szorosan a hátához passzírozta Iona testét. Aztán lassan, hogy a lánynak esélye se legyen szabadulni, megfordult. De a nő nem is akart szabadulni. Egyelőre nem.

Helyette lábujjhegyre állt, s száját a férfiéra nyomta. Valami megindult Mickben, hirtelen szüksége volt arra a két kicsi, de erős karra. Mint szomjazónak a víz, úgy hatott rá Iona ajka. Puha melegség, mely felizzította benne az eddig csak lappangó vágyat. Talán a nőt is meglepve egy kissé, hevesen viszonozta a csókot. Lihegett, mikor a lány gyengéden az ajkába harapva leállította.

– Ki adta neked aznap a parancsot, hogy maradj távol tőlem? – suttogta a férfi szájába.

Egy pillanattal később Mick ott állt a terem közepén egyedül, millió kérdéssel és egy idegtépően lehetetlen ténnyel, miszerint a főnöke az ellenség.

– …azt bizonyították, hogy az öt hónappal ezelőtti gyilkosság elkövetője nem a sokáig gyanúsított fiatal hölgy volt, bizonyos Iona Bradford, hanem annak felettese Caleb Leroy, az indítékot azonban eddig nem sikerült kinyomozni. Az ügy feltárója egy fiatal ügynök, Mick Cuthbert, a New York-i rendőrség új vezetőnyomozója…

Mick kikapcsolta a tévét. Sajgott a feje az utóbbi napok eseményeitől. A sok telefon, a felkérések özönlöttek lakásába, mióta Caleb bevallotta, ő lőtt a bárban azon az éjszakán. S lehet, hogy a tévések nem, Mick, a kapitányság, meg a bíróság pontosan tudta az indítékot. Aznap este Troy Hahnt akarták elkapni, az embert, aki Leroy lányát drogfüggővé tette. Iona időben kapcsolt, mikor főnöke ölni készült, ám a fegyver dulakodás közben elsült. Ezután már Leroy kényelmesen átadta a pisztolyt.

Micknek gyerekjáték volt kinyomoznia a kapcsolatot főnöke és az éjszaka közt. Ezután már csak mindent a szemébe kellett vágnia mások előtt, hogy az önuralmát vesztve igazolja tettét. Ezután rohamléptekben megtörtént a letartóztatás, és Mick vezetővé való kinevezése. Iona nevét tisztázták. Ám Mick a bál óta nem látta. A körözést már hetek óta hivatalosan is visszavonták. Ezek után arra számított, hogy a lány majd megkeresi, ám az nem jelentkezett.

– Miért sóhajtozol? – huppant le mellé ekkor Iona, mire Mick halálra váltan felpattant a helyéről. Talán megőrült és az elméje űz gúnyt belőle? – A villanyóra sem a legagyafúrtabb rejtekhely – tartotta fel a pótkulcsot Iona magyarázatként Mick értetlen arckifejezésére.

A nő haja még mindig göndören sárgállott, ám most már szemeiben is hozzáillő tűz lobogott, tele életerővel és vadsággal.

– Hol voltál eddig? – Ismét egy nem túl visszafogott kérdés.

– Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy vársz rám – nevetett fel a nő. – Különben pedig köszönöm. Én… tudtam, hogy megérted.

Közben Iona is felkelt a kanapéról.

– Nem kellett volna elmenekülnöd. Sem előlem, sem a rendőrség elől. Én hittem neked.

– Mert ismersz. De ők? Inkább Leroy szavára adtak volna.

– Honnan tudtad, hogy én kereslek meg?

– Én is ismerlek – vont vállat Iona.

Mick közelebb lépett a nőhöz, már csak azért is, hogy érezze az illatát.

– Feltétlenül szükséges volt megcsókolnod, mielőtt elmentél? – kérdezte lehajolva, hogy szeme egy vonalba kerüljön a nőével.

– Végül is egy álarcosbál volt, ott mindig történik ilyesmi.

– De ugye nem kell várnom a következőig? – játszotta az aggodalmast a férfi, miközben átkarolta Ionát.

– Nem – mosolyodott el a nő. – De meg kell ígérned, hogy jövőre is elviszel.

– Ígérem – suttogta a férfi, majd végre ismét elmerülhetett abban a gyönyörben, amit ennek a különös, álarcos lánynak a társaságában egyszer már megtapasztalt.

Mikkamakkáé :)

http://mikkamakkablogja.blogspot.com/

Pennások

http://irokhaakarok.blogspot.com/
Biztosan hallottatok, vagy akár írtatok is már a Pennát a kézbe blog gyakorlati feladataira. Ha mégsem, hát ajánlom látogatni az oldalt! :) Nagyon jó ötleteik vannak.
A mostani pedig az egyik kedvencem is lett.


Üvegbe zárt világ

A sötét bőrű férfi leparkolja a fehér furgont, kiszáll, és hangos csattanással vágja be maga mögött az ajtót, miközben hevesen magyaráz valamit a telefonba. Egy perc múlva mérgesen kinyomja a készüléket, az ajtóhoz sétál, csörögnek a kulcsok a zsebében, és mielőtt eltűnne az utcáról, még odaköszön a kutyáját sétáltató szomszédnak. Minden reggel ugyanez a jelenet játszódik le. Én már ismerek minden arra járót, a mozdulataikat, a szokásaikat. Az életem részei voltak mindig is, annak ellenére is, hogy ők észre sem vettek.
Ha akarnék, sem tudnék másra figyelni…
De az idős hölgy a kutyával hirtelen felkapja a fejét. Oldalra akarok fordulni, hogy én is láthassam, amit ő, de a nyakam merev, mozdíthatatlan. A néni tekintetéből kell hát olvasnom: idegenek. Furcsa, hangos idegenek.
Én is meghallom a hangjukat az üvegen keresztül, mintha csak a víz alól hallgatóznék.
– Színésznő vagy, Mel – csendül a férfihang, aminek tulajdonosát csupán hátulról láthatom. Magas, őszülő hajjal, elegáns öltönyben. – Sokkalta jobban kell játszanod.
Az útitársa tekintetével engem fixíroz. Vagyis inkább a legújabb ruhamodellt, amibe belekényszerítettek. Ezt a férfi is észrevette. Dühösen fordul hát felém, mire – tudtam, semmi értelme -, az ijedelemtől hátrálni akartam. De miután felmérte a ruhámat, felém nézett. Rám nézett! Visszamosolyogtam volna rá, ha nem akadályoz meg benne az az átkozott tehetetlenség.
– Nézz rá erre a nőre! – szól aztán a szőke lányhoz maga mellett. Az felnéz rám, de nem mutat különösebb érdeklődést.
– Ez csak egy…
– Ne! Ne arra figyelj! A vonásai túl tökéletesek, igaz. De nézd a szemét! Mintha ezernyi érzelem sűrűsödne benne. Mert az az egyetlen olyan része, amivel ki tudja fejezni, mi van belül. A fájdalmat, a magányt! Ezt kell elérned neked is!
Ez a pár mondat annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig fel sem tudtam fogni. Ez az ember itt emberként tekint rám. Meglátta azt, amit oly sokan nem. Akik ezerszer elsétáltak előttem, de soha eszükbe sem jutott.
Igen! – üzentem rezzenéstelenül. Igen, neki van igaza! – kiáltom belül.
A lány is elnémul, sokáig vizslat, végül megrázza a fejét.
– Ez csak egy bábu – von vállat, majd továbbindul.
Tőrt döfött a szívembe, és én nem rezdülhetek. Ugyanolyan kifejezéstelenül meredek magam elé.
A férfi közelebb lép, már csak a feje búbját látom.
– Ez nem csak egy bábu! – morogja, aztán észre sem véve a nem létező, hálás könnycseppjeimet, ő is magamra hagy.