Örökké

Örökké

A nevem Willa Burton. Egy Los Angeles-i biztosítási cégnél vagyok osztályvezető. Vannak barátaim, eljárok szórakozni, sőt néha még fiatalabb férfiaknak is megakad rajtam a szeme. Egy külső szemlélő azt hihetné tökéletes életet élek.
Huszonnyolc éves vagyok, elvált. Életem során négyszer voltam férjnél. És most az ötödik esküvőmre készülök…
De kezdjük az elejéről!

Az első:
Tizennyolc voltam. Elég zűrös életet éltem akkoriban.
Épphogy kijártam a középiskolát, találkoztam Tommal, a huszonöt éves, szívdöglesztő, autószerelő sráccal. Igazi álompasinak tűnt. Magas, fekete hajú, világító kék szemekkel, mézes-mázos szavakkal és behízelgő modorral. Elolvadtam már attól is, ha csak rám nézett, hát még mikor szerelmet vallott.
Egy hónapja ismertük egymást, mikor úgy döntöttünk: összeházasodunk. Két napon belül megvolt az esküvő. A résztvevők száma: öt, beleszámolva engem, Tomot és az anyakönyvvezetőt is.
A szüleim kitagadtak. Akkor és ott ez nem érdekelt. Tommal Los Angelesbe költöztünk, amint megvolt a pénz. A pénz, amit nem tudtam honnan szerzett. Csak rá két évre derült ki.
A férjem éppenséggel a saját főnökét lopta meg aznap éjjel, mikor elhagytuk a szülővárosom. Két évig egy tolvajjal éltem, mikor végre feltűnt az öregnek, hogy lenullázták a svájci bankszámláját. Azonnal ránk küldte a zsarukat.
Ma is bennem él az utolsó személyes találkozásunk.
Tom bevágta az ajtót, előkapta a bőröndjét és találomra ruhákat szórt bele.
- Mi a gond? – dőltem az ajtófélfának hanyagul.
Ekkor már inkább csak a remény tartott össze minket, hogy talán még újraéled köztünk a szenvedély.
- Elmegyek – vetette oda tömören válaszként.
- Hová?
- Nem tudom, talán New Yorkba – felelt idegesen. Megállt a mozdulat közben – amivel épp az én pénztárcámat nyúlta le - és rám pillantott. - De te erről nem tudsz semmit.
Mielőtt tovább faggatózhattam volna, megszólalt a csengő. Tom szemébe félelem költözött, és gyanakodni kezdtem.
- Mit csináltál?
- Semmit! Esküszöm!
Hallottam, ahogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Kitártam az ajtót, mire két egyenruhás rendőr rontott be.
- Hol van? – ordították a képembe, mintha süket lettem volna. A fejemben ezernyi gondolat kavargott. Eszembe jutottak a legszörnyűbb tettek is. Végignéztem, ahogy kiráncigálják a hálószobánkból, ahogy könyörög nekem, hogy segítsek. Így visszaemlékezve olyan voltam, mint egy kívülálló, aki épp ott van egy teljesen idegen ember letartóztatásánál.
Húsz éves voltam az első válásomkor.
Ma már ismét az akkoriban lopott pénzből vett lakásban élek.
Tom négy évvel a válás után szabadult. Máig sem találkoztunk többet.


A majdnem tökéletes:
Alig egy évvel az első után ismét férjhez mentem. Gabriel. A majdnem tökéletes. Bankigazgató, leplezetlenül kimondva: dúsgazdag.
Akkoriban épp állást kerestem. A Tomtól való válás minden félretett pénzemet felemésztette. A közös lakást eladtam, az összes valamit érő ékszeremmel együtt.
És akkor berobbant az életembe az a feltörekvő, kedves szépfiú, aki biztos jövőt kínált.
Nem mondhatnám, hogy szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy az elején az elsőt. Szelíd szeretet volt ez köztünk. Nem éreztem a bizsergést, ha megcsókolt, nem borzongtam kellemesen a hangjától. Viszont bármiről tudtunk beszélgetni órákon keresztül. Mindenben egyetértettünk, s csakhamar elhitettük magunkkal, hogy ez elég egy házassághoz.
Az esküvő a huszonegyedik születésnapomon köttetett, s a huszonkettediken ért véget. Gabriel feleségeként mindent megkaptam, amit csak akartam. Ő azonban hiányolt valamit…
Ráunt a mi nyugodt - de szerinte inkább laposnak nevezhető – kapcsolatunkra. Izgalomra vágyott, hát keresett valaki mást. És még csak nem is titkolta!
A válási papírokat postán juttattam el hozzá Mauritiusról. Jó nagy summát követeltem, mint megcsalt feleség.
Ma már bánom, hogy így végződött. A legjobb barátok lehettünk volna… Mellettem állt volna az elkövetkezendő nehéz időszakokban.

A mélypont:
A mélypont, név szerint Jack a huszonnegyedik születésnapom után került az utamba. Szó szerint, ugyanis elütöttem.
Tudom, ez így hirtelen kicsit őrültnek hangzik, de nyugalom, nem szándékosan tettem. Hazafelé tartottam egy rémesen hosszú konferenciáról, amit az új munkahelyem – a biztosítási cég - szervezett. Utáltam és a mai napig ódzkodok esőben vezetni. Akkor azonban nem vágytam másra, csak hogy otthon legyek végre és elmerülhessek egy kádnyi, forró vízben. A majdnem tökéletes házasságomból – vagyis inkább annak befejezéséből - kaszált pénzből visszavásároltam az elsővel vett lakást.
De ne térjünk el a tárgytól!
November, zuhogó eső, Los Angeles külvárosa. Már nem voltam messze a céltól. És akkor hirtelen, a semmiből előtűnve egy őrült motoros szemből egyenesen nekem hajtott. Épp, hogy csak súroltuk egymást, de ez is elég volt ahhoz, hogy a férfi lezuhanjon a motorról. Ugye nem kell ecsetelnem mennyire megrémültem?
Kiugrottam az autóból és az út szélén élettelenül elterült testhez futottam.
- Uram! – kiabáltam, miközben megszabadítottam a sérültet a bukósisakjától.
– Hé, uram! Jól van?
A férfi meg sem moccant. Sármos, ősi bájjal rendelkező arcán semmiféle életjel nem látszott. Az orrához hajoltam, s megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy légzése erős. A pulzusa is jól tapintható, külső sérülésnek nyoma sem volt, már amennyire meg tudtam állapítani a vastag fekete bőrkabát és a farmer takarásában.
Lehet, hogy belső vérzés? – merültek fel bennem az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.
- Cat, hagyj aludni! – motyogta a férfi, mikor lágyan pofozgatni kezdtem, hátha ezzel felébresztem.
- Hé, uram! Jól van? – üvöltöttem a képébe, mire végre kinyíltak a szemei. Két méregzöld írisz meredt rám.
- Mi a… - felült, körülnézett, és hangosan felnevetett. – Elaludtam?
- Elaludt? – kérdeztem vissza zavartan. – Jól van? Nem fáj semmije? Ne mozduljon, lehet, hogy eltört valamije!
- Nyugi, kislány! – pattant talpra a férfi. – Nem először történik ilyen velem…
- De velem igen. Azonnal hívok egy mentőt – halásztam elő a mobilomat a farmeromból, de a férfi egy mozdulattal kicsavarta a kezemből.
- Jól vagyok – húzta össze a szemeit.
- Maga őrült! – trappoltam az autóm felé.
- Itt akar hagyni egy totálkáros motorral? – kiáltott utánam.
Nem értettem az ilyen járművekhez, de ez a darab messze sértetlennek tűnt. Mégis elvittem Jacket a városba. Bár halálra idegesített, egyben annyira vonzott, hogy szinte sajnáltam, mikor megmondta hol tegyem ki.
Kár volt aggódnom. Jack Callaghan azon a napon végérvényesen az életem részévé vált – Cattel, a macskával együtt. A mai napig nem tudom mi módon, de kiderítette a címem, a telefonszámom, mindent.
Mindennap felhívott, s csakhamar az ágyban kötöttünk ki. Az, ami a Gabriellel való kapcsolatomból abszolút hiányzott, itt szinte a kötelék alapjává vált.
Las Vegasban házasodtunk össze február 11-én, pontosan három hónappal a baleset után. Esztelenül rohantunk bele valamibe, amit nem készítettünk elő eléggé.
Gyanakodnom kellett volna… Fogalmam sem volt a férjem családjáról, munkájáról, barátairól.
Ez a négy közül a legrövidebb házasságom volt. Kevesebb, mint hat hétig tartott. Talán, ha aznap nem végzek korábban a munkahelyemen, ő pedig nem viszi haza az „ügyfeleit”, tovább maradunk együtt. Talán…
Jack Los Angeles egyik legnagyobb drogdílere volt.
A válás alatt már börtönben ült. A sors ismétli önmagát? Talán…
A mai napig kapok tőle bocsánatkérő leveleket. Sosem válaszoltam egyikre sem.


A sors furcsa fintora:
Ki gondolná, hogy egy drogdílernek tisztességes ügyvéd bátyja van? Ty Callaghan egy nap személyesen keresett fel.
- Az öcsém szeretné, ha bemenne meglátogatni. Könyörgött, hogy jöjjek el magához – kezdte, miután bemutatkozott.
Én két perce keltem ki az ágyból, borzasan, egy szál köntösben, s alig bírtam felfogni a szavak értelmét. Csak egy magas, külsőleg Jack-utánzatot láttam kérlelő szemekkel.
- Nem – vontam vállat, és be akartam csukni az ajtót, de a férfi megakadályozta lábával.
- Hallgasson meg! Az öcsém tényleg szereti magát!
Meghallgattam. A sors furcsa fintora, hogy pár óra beszélgetés után nem tudtam másra gondolni, csak hogy milyen lehet megcsókolni azokat a dacosan összeszoruló ajkakat.
Ha úgy vesszük, sosem voltunk házasok. Ty egy barátja adott össze minket, jelképesen, a tengerparton.
Hihetetlenül jól állt rajta az öltöny. Nem először láttam így, a szívem mégis ugyanolyan őrült iramot vett fel, mint első alkalommal. Végigvonultam a rózsaszirmokkal teleszórt homokon, míg ujjaim az övéibe nem kulcsolódtak. A tenger halk morajlással hullámzott a háttérben.
Körülbelül húszan lehettünk résztvevők. Mind Ty barátai. Az én egyetlen jelenlévő hozzátartozóm a Jacktől rám maradt Cat macska volt. E lehangoló tényről teljesen megfeledkezve, ragyogó mosollyal fordultam Roy, a rögtönzött pap felé.
A frigy nem volt hivatalos, sem törvényes, mégis a legerősebb köteléket jelentette, amit valaha is átéltem.
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük Willa és Ty egybekelését – kezdte Roy erősen koncentrálva, hogy ne hibázza el a szöveget.
Ha el is hibázta, nem vettem észre. Semmi mást nem láttam a vőlegényem arcán kívül. Arra eszméltem fel, hogy Roy így fejezi be:
- Ty barátommal közös ügyvédi vállalkozásunk, az R&T által rám ruházott hatalmamnál fogva házastársakká nyilvánítalak benneteket. Csókold meg a menyasszonyt! – vigyorgott Tyra, aki készségesen engedelmeskedett a felkérésnek, ezzel teljesen elgyengítve engem. – Mehetünk inni… azaz ünnepelni? – szólalt meg Roy újra, mire az egész násznép hangos nevetésben tört ki. Ty ismét megcsókolt, majd suttogva ígéretet tett:
- Örökké veled maradok.
Három évig voltunk együtt.
Egy ideig bűntudata volt, hogy lecsapott az öccse kezéről, de miután biztosítottam róla, hogy már semmi sem fűz Jackhez, megenyhült. Életem legszebb időszaka volt.
Igazán szerelmes voltam. Tyban minden megvolt, ami a többiekből hiányzott. Tudtam. Éreztem, hogy Ő az.
De mint minden, ez is véges volt.
Három évvel, öt hónappal és tizenhét nappal később Tyler Callaghan nevének kőbe vésett betűire meredve térdeltem a földön. Négyszer voltam férjnél. Sokszor tévedtem életemben. Az egyetlen helyes döntésem az volt, mikor Neki igent mondtam. S mégis… miféle gonosz tréfa ez a sorstól?
Számomra az örökké szó aznap elvesztette a jelentőségét.


Ötödszörre biztosra megyek.
- …vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, hűtlenül el nem hagyom, sem betegségben, sem egészségben, holtomiglan… holtáiglan.
Hűvös szél vágott az arcomba. Lenéztem az alattam hömpölygő folyóra. Zavaros, koszos hullámai kíméletlenül csaptak felfelé, mintha csak csalogatnának, örök nyugalmat kínálva.
- Holtomiglan, holtáiglan – mormoltam és egyet léptem előre…


--------------------------------------------------------------------------------------------
A művel, sourire pályázatán különdíjas lettem. :D

Repülj velem!

Máténak... Sok mindenre megtanítottál. Köszönöm!

Repülj velem!

Szárnyadat kitárod, áldod az eget

Hószínű tollaid feloldják a jeget,

Meztelen bőröd csillámlik a dértől,

Hajad fehérlik a repdeső pehelytől.

Ugrasz a szirtről, és én ugrom veled,

Ha zuhannék, te elkapod a kezem.

Ám, ha az Ősz vesz karjaiba, te elfeledsz,

Meghasad szívem, míg végre Tél nem lesz,

Akkor elmúlok, de viszem egy részed,

Nem állhat közénk csupán az enyészet.

Majd eljössz értem, féltékenyen méregetsz

Megtalálom a földön, amit te még az égben sem.

Szabadíts fel!

Szabadíts fel!

Üvegen keresztül látom a tájat,

Megfagyott minden, nincsen bánat,

Nem létezik öröm, kihalt a béke,

Megszűnt a harc, mindennek vége.

Hófödte csúcsok karcolják az eget,

Alant a völgyben, ott várom a telet.

Csípős testét csakhamar rámveti,

Leheletét rózsás arcomra hinti,

Ujjaival dermesztő jégbörtönébe zár,

Utolsó sóhajom mégis felé száll.

Felkiáltok, de hang sincs már,

Kipusztult minden, egyedül maradtál.

Itt van az idő, meg kell tenned,

A véget kell most megszüntetned.

Hogy is fogj hozzá? Mit kezdj a téllel?

Szeress forrón, olvassz a tűzzel!

Szabadíts fel, törd át a falat,

Bármit megtehetsz, csak keresd a tavaszt!

Magasugrás

Dinának. Mert bár utállak, novellát mégis írok neked. =/



- Neve?
- Dina – tenyereltem az üvegfülke külső peremére.
- Teljes neve? – komorodott el a szolgálatban lévő szociális munkás.
- Claudina Morris – árultam el feszült hangon. Túl elcsépelt volt a hangulatom most a nyugalomhoz.
- Kora?
- Huszonhat.
- Mióta él az utcán? – sorjázta tovább a kérdéseket a nő, de neki is körülbelül annyi kedve lehetett hozzájuk, mint nekem.
- Pár hónapja – feleltem idegesen dobolva ujjaimmal a fapárkányon.
- Lakhelye?
- New York, Brooklyn.
- Pontosabban? – pillantott rám a szemüvege felett Marin, ahogy a névtáblája hirdette.
- Ez meg milyen kérdés? – Nem tehettem róla, feldühített. - Hajléktalan vagyok, az Istenért! – csaptam a minket elválasztó üveglapra.
Pár hideg pillantás után, a nő megrázta a fejét.
- Sajnálom, hölgyem, nincs felhatalmazásom azonnali befogadásra, viszont vacsorát, ha gondolja…
A szemeim megteltek a kétségbeesés könnyeivel, a nő további szavait elnyomta a fülem zúgása. Ki, csak ki innen! – zakatolt a fejemben, miközben hátat fordítottam a fülkében ülőnek. Botladozva futottam le a megviselt lépcsőn, hogy végre levegőhöz juthassak.
Ez volt a harmadik szálló a hónapban, ahol valamilyen oknál fogva vacsoránál többet nem tudtak kínálni.
Vallásos családból származom. Gyerekkoromban minden vasárnap kötelező volt a mise, hétköznapokon minimum egy ima és a feltétel nélküli hit. Nem kérdőjelezhettem meg Isten létezését. És akkoriban nem is akartam. Mi történt azóta? Elszakadtam a családomtól, s ezzel odalett mindenem. Először persze jó érzés volt szabadnak lenni. Sőt, eljártam templomba, amikor csak tudtam. Mégis… a munkámat és a férjemet alig egy év alatt elvesztettem, ahogy pár napra rá a lakásomat is. Koszos, szakadt ruhákban járok, hajléktalanszállókat felkeresve és reménykedem, hogy még jobbra fordulhat. Ezek után, hogy ne kérdőjelezhetném meg a végtelen szeretetet és jóságot?
Az elveszettség érzése hidegen kúszott be a bőröm alá, elárasztva olyan gondolatokkal, amik halálos bűnökre csábítottak. Az elkeseredettség a folyóhoz irányított. Szerencsére – a késői óra és az ünnep miatt – nem volt forgalom New York egyik legnagyobb hídján. Szinte öntudatlanul kapaszkodtam fel a peremre. Nem volt értelme maradnom. Hiába próbáltam változtatni, a sorssal nem tudok szembeszállni. Remegő lábakkal emelkedtem az East River sebes folyama fölé. Karjaimat kitárva, mint aki repülni készül, Istenhez kezdtem beszélni:
- Megpróbáltam, uram! Nem akartam idejutni, de te hagytad ezt. Nem segítettél! – üzentem a széllel.
Épp elszántam magam az ugrásra, mikor – mintegy ellentmondásként? – heves széllökés vágott mellbe, meginogtatva ezzel. A folyó helyett azonban a beton felé kezdtem zuhanni. Felkészültem a fájdalomra, ám a becsapódást – meglepetésemre - két izmos kar akadályozta meg. A megmentőm megtántorodott egy pillanatra, aztán határozottan talpra rántott.
- Megőrült? – mordult fel dühösen a mély hang gazdája.
Zavartan igazítottam meg rongyaimat, közben szemügyre vettem a férfit.
- Sajnálom, ha összepiszkoltam az öltönyét – vontam vállat gúnyosan.
- Kit érdekel az öltöny? – vonta fel dús, fekete szemöldökét az ismeretlen. – Meg akarta ölni magát?!
- Na, ne mondja – legyintettem. - És, ha csak úszni akartam egyet…? De nem tartom fel. Kösz a segítséget! – intettem és már indultam is volna, ha a fekete hajú, szívtipró megmentőm gyorsan a karom után nem kap, hogy visszatartson.
- Nem tart fel, de mégis hová készül?
- A templomba – feleltem őszintén. Nem láttam értelmét a további kötözködésnek, s reméltem, hogy így hamarabb szabadulhatok. – Az az egyetlen hely, ahol még szívesen látnak.
Erre ő gondolkozva a hajába tűrt, égkék szemeit vizslatva végigjáratta rajtam.
- Hálaadás van.
- Még egy okos megállapítás. Kezdek félni magától! – forgattam a szemem.
- Jöjjön velem! – hagyta figyelmen kívül a gúnyolódásomat a férfi, mire prüszkölve felnevettem, mintha csak egy jó viccet mesélt volna.
- Azt hiszem, összekever valakikkel. Én hajléktalan vagyok, nem pedig…
- Nem így értettem – szakított félbe. – Kezdjük elölről, rendben? Hugh Spencer vagyok, ingatlanügynök és nem szeretném, ha a ma estét egyedül töltené a maga állapotában…
- Ingatlanügynök – horkantam fel. – Tudja, pénzért sem…
- Fogja már fel, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam! Csak aggódom magáért!
- Nagyon megható…
A férfi összehúzta a szemeit, úgy tűnt kezdem kihozni a sodrából. Kárörvendően elvigyorodtam.
- Van egy céges ünnepi vacsora… - Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly.
- Ezt ugye nem gondolja komolyan? – néztem rá úgy, mintha csak egy őrült állna velem szemben. – Másra sincs szükségem, mint egy rakás alakoskodó pojácára! Különben pedig téved…
- Miben?
- Maga sem ünnepli a hálaadást… - elfordultam. – De ebbe inkább nem mennék bele.
- Ezért inkább fagyoskodik egyedül egy templomban…
A férfi hangsúlya meglepett. Tényleg aggódik, állapítottam meg. Fél, hogy újra megpróbálom. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, én is tartottam ettől. A hideg rázott ki a gondolatra, hogy az előbb a Brooklyn hídon álltam, azért, hogy eldobjam magamtól az életet. Viszont sok, felszínes emberrel tölteni a hálaadást? Ez nem ér fel egy öngyilkossággal?
- Ígérem, nem engedem, hogy bárki elcsábítsa mellőlem az érdekes kimutatások taglalásával Ms…? – győzködött, látva, hogy meginogtam az elhatározásomban.
- Dina – mosolyodtam el, aztán sóhajtva bólintottam. – Hát legyen…



Egy óra múlva Claudina Morris újjászületett, amit nem mellesleg a mellettem lépkedő férfi rögtön megkedvelt húgának köszönhettem. Vörös selyemruhában és tűsarkúban tipegtem be a fényűző étterembe, New York egyik legtehetősebb üzletemberével. Rég nem éreztem magam ennyire szépnek. Rég nem volt ilyen drága illatom, de ennyire sekélyes társaságom sem, néztem körbe a teremben. Hagytam, hogy a férfi meggyőzzön, jobb itt, mint a szegényes templom hideg falai közt.
- Ne izgulj! – fogta meleg tenyerébe a kezem Hugh.
- Hát nem ez volt a tervem ma estére – nyeltem egy nagyot visszafojtva kikívánkozó indulataimat. – Ez a hely… nem az én világom.
Hugh megértően mosolyogva vezetett az egyik asztalhoz, rá két percre pedig már kezdődött is a hálaadás. A hosszú asztaloknál ülő, felcicomázott férfiak és nők elhallgattak, míg Hugh felállva megköszönte a jelenlétüket.
- Hálát adok a Spencer cég nyereséges évéért – kezdte a „hálaadó sort” egy kopaszodó férfi, akin látszott, hogy soha életében a kisujját sem kellett mozdítania ahhoz, hogy pénzhez jusson, s főleg nem kellett koszos konténerekben kutatnia, azért hogy éhen ne haljon.
Ahogy az emberek egymás után elmondták, mit is köszönnek meg Neki, aki iránt érzett hitemben pár órával ezelőtt meginogtam, egyre jobban elszörnyülködtem. Szóba sem jött család, vagy a barátok, de legalább az új kapcsolatok iránti öröm. Csak a pénz és a nyereség. Csupa száraz, élettelen, haszontalan tárgy. Eszembe jutottak a hozzám hasonlóak, akik egy kedves szónak, vagy egy tál, meleg ételnek is örülnek.
Hugh-ra pillantottam, s mikor tekintete az enyémbe fúródott, láttam benne, hogy végre megértett. Ahogy én is megértettem, mit kell tennem. És, hogy nem szabadott volna kételkednem.
Már vártam, hogy én kerüljek sorra. Lassan felemelkedtem a székről és végignéztem a teremben ülő emberek sokaságán.
- Hálát adok azért, hogy nem tartozok ide – szólaltam meg, mire meglepett pusmogás hullámzott végig a tömegen. – És mert sikerült rádöbbentem valakit, hogy néha a nyomor hasznosabb. Megtanít értékelni az egyszerű, de fontos dolgokat. És ezek ismerése sokkal nagyobb kiváltság, mint bármilyen nyereséges üzlet. – Megvártam, míg mindenki felfogja a szavaim értelmét. – És, ha most megbocsátanak… - elléptem az asztaltól, s mit sem törődve a megbotránkoztatott tömeggel kisétáltam az étteremből.
A hideg novemberi szél csípte az arcomat és fedetlen vállaimat, én mégis derülten indultam útnak. Nem kellett messzire mennem ahhoz, hogy végre biztonságban érezhessem magam. Leültem az ismerős fapadok egyikére, fejemet a hűvös anyagra hajtottam, közben pedig éreztem, ahogy elönt a békesség.
Egy kis idő múlva arra riadtam fel, hogy a templom ajtaja nyikorogva kitárul, s a város zaja szűrődik be rajta. Aztán egy pillanatra ismét tökéletes csend, amit végül léptek zaja tört meg. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki követett.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.
- Hálát adni.
Érdeklődve kaptam fel a fejem. Hugh mellém ereszkedett a padra, s vészesen közel hajolt hozzám.
- Nem aggódsz, hogy a barátaid megorrolnak rád?
- Rájöttem, hogy nem ők azok, akikkel töltenem kell az ünnepet.
Szavai megmelengették a szívem. Kénytelen voltam elismerni, hogy megkedveltem a férfit.
- Különben is, egy hajléktalan tündérke azzal vádolt, hogy nem méltón ünneplem a hálaadást. Megpróbálom megcáfolni…
- Halljuk hát! – mosolyodtam el önkéntelenül is.
- Hálát adok, hogy időben odaértem érted - mondta határozottan, mire kellemesen megborzongtam. - Hálát adok, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy velem gyere, s így nem vesztettelek el. – Lehelete már az arcomat csiklandozta miközben ezt mondta. – És hálát adok a kiszámíthatatlan New York-i széllökésekért – vigyorodott el, majd hihetetlenül gyengéd módszerrel elfeledtette velem az elmúlt hónapok minden kínját és gyötrődését, valamint meggyőzött arról, hogy csodák igenis léteznek.

--------------------------------------------------------------------------------------------

A novellával Püspöki Dorka pályázatán 1. helyezést értem el, holtversenyben Ajnával. (:

Szárnyalás

Fanninak... (:



Elég volt egyetlen rossz mozdulat.
„Ott vannak, tanárnő, ez biztos” – visszhangzott a fülemben, mielőtt a fájdalom magával rántott volna a sötétségbe.

***

Mikor magamhoz tértem, Charlie Burn barátságos kutyaszemei néztek szembe velem. Fogalmam sem volt, hogy került az ágyam mellé, de újfent megállapítottam, mennyire jól néz ki. Rövidre nyírt szőke haja, barna szeme, futballsztár testfelépítése köztudottan nem csak az én érdeklődésemet keltette fel. De visszatérve:
- Mit keresel itt? – suttogtam még mindig kissé bódultan a gyógyszerektől.
A mellkasom sajogva tiltakozott az ellen, hogy felüljek.
- Ne mozogj! – húzta el a száját sajnálkozóan a fiú. – Leestél a falról – folytatta. – Két bordád megrepedt.
- Te hoztál haza? – kérdeztem, mire gyengéden elmosolyodott.
Zavarba jöttem. Beszökni a város legnagyobb kozmetikai cégének laborjába nem vall ép elmére.
- Én… úgy hallottam állatok is vannak bent – hebegtem össze-vissza. – Ki akartam hozni őket…
- Fanny, nem kell magyarázkodnod – állított le Charlie, talán kissé rosszalló arckifejezéssel. – Ki mondta neked, hogy ott vannak?
Elkomorultam. Hiába az izgatott szorítás a gyomrom körül a gondolatára, elhatároztam, hogy gyűlölni fogom. Vagy legalábbis megpróbálom.
- Drake Johnson – feleltem Charlie kérdésére.

***

Szárnyaltam.
Charlie minden egyes délután ott ült az ágyamnál, elhozta a házit és hosszan ecsetelte a sportban elért sikereit. Bár ez utóbbi nem hozott túlságosan lázba, nem tudott kiábrándítani az apró szépséghiba. A suli egyik leghelyesebb fiúja érdeklődött irántam. Komolyan!
Lábadozásom alatt egyszer Drake is eljött. Azon a délutánon álmomból ébresztett kellemes mély hangja, amint pillanatok alatt levette lábáról az anyámat. A felismeréstől a szívem a torkomba ugrott, de próbáltam tagadni a hirtelen rám törő forróságot.
- Nem akarom látni – kiáltottam el magam szándékosan, hogy Drake is hallja.
Nem is láttam aznap és azóta sem.
De ma, visszatérésem első napján, oldalamon Charlie-val – aki nem mellesleg reggel értem jött autóval -, nem akartam gondolni Drake-re. Ahogy már említettem… szárnyaltam.
A sors viszont, úgy látszott, másképp gondolta.
Alig léptünk be az iskola épületébe, mikor Drake tűnt fel a folyosó végén. Tekintete azonnal rám talált, majd lassan Charlie-ra vándorolt. Megtorpant, sötét szemében indulat villant. Aztán olyan lendülettel indult felénk, hogy szinte megijedtem. Szinte… De a dac erősebb volt.
Nem, mintha eddig nem vettem volna észre Drake nem túl bizalomgerjesztő kinézetét. Fekete haja borzasan meredt az égnek, arcán titkok tömege vonult fel, testfelépítése leginkább egy úszóéra emlékeztetett: széles vállak, kidolgozott izmok, keskeny csípő és hosszú, izmos lábak. Ezt mind, általában sötét ruha fedte. Mindenki szemében ő volt a megközelíthetetlen, rejtélyes srác, aki valószínűleg nem komplett. És most itt állt előttem, teljes életnagyságban, dühvel telve.
- Velem jössz! – ragadta meg a karom, mire egyszerre fellobbant bennem az apámtól örökölt olasz temperamentum és a – kár is tagadni – vágy.
- Hé, haver! – próbált meg igazi férfinak tűnni Charlie, de Drake egy pillantásától meggondolta magát. – Azt hiszem, jobb lesz, ha vele mész – nézett felém a fiú, aztán azt hiszem az „eliszkolt” a legjobb szó a távozási módjára.
Ott hagyott! Egyedül! Drake-kel! Hölgyeim és Uraim, csúfos landolásnak lehettünk szemtanúi.
- Nem megyek veled sehova! – szegtem fel a fejem makacsul.
- Ez nem kérdés volt – sziszegte Drake, s maga után húzott, egészen a férfivécéig.
- Ugye, nem gondolod komolyan, hogy bemegyek ide – mutattam az ajtón lévő feliratra.
- Nem hiszem, hogy van választási lehetőséged.
Ezzel berántott magával az ajtón a torkomra fagyasztva sikolyom. Bent nem épp kellemes szagok terjengtek, amiktől felfordult a gyomrom, s ezért dühösen Drake-nek támadtam:
- Hogy a fenébe képzeled, hogy magaddal rángathatsz, mint egy játék babát?
A fiú a falnak támasztotta hosszú karjait és mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje nyugalmát.
Meg kellett próbálnom… Ki kellett használnom, hogy nem figyel… Kettőt léphettem, mielőtt azok a karok a derekam köré fonódtak és a falhoz szorítottak.
Felnyögtem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól, meg az esztelen késztetéstől, hogy jobban hozzásimuljak a már így is sok ponton hozzám préselődő testhez.
- Sajnálom – suttogta a nyakamnak Drake, lehelete a bőrömet cirógatta.
- Megint meg akarsz ölni? – förmedtem rá igazságtalanul, talán, hogy elűzzem a saját aggasztó érzéseimet.
- Megint? – emelte fel a fejét.
- Igen – mondtam, miközben kiszabadítottam bizsergő, falra szegezett kezeimet.
- Mégis mikor bántottalak? – távolodott el tőlem a fiú.
Nem érezhetek emiatt csalódottságot! – parancsoltam magamra.
- Mikor azt mondtad a laborban állatok vannak… - árultam el magam öntudatlanul. – Voltak ott egyáltalán? Vagy tudtad, hogy én is hallom és ezért mondtad?
Drake hitetlenkedve méregetett.
- Nem elég, hogy magadnak kerested a bajt azzal, hogy kihallgattad a beszélgetésemet egy másik személlyel, még a bénázásodért is engem okolsz? – tért magához döbbenetéből. –Tudhattam volna, hogy hallgatózol…
Hát igen. Ismételten lelepleztük az egyik eléggé hátrányos tulajdonságomat, a kíváncsiságot. De hát melyik elhivatott állatvédő ne hallana meg egy ilyen súlyos vádat? Ahelyett, hogy elszégyelltem volna magam, tovább kötözködtem:
- Bénázás?
- Megcsinálhattad volna… de biztosan épp a lovagodra gondoltál – gúnyolódott a fiú.
Felvontam a szemöldököm.
- Úgy érted, a lovagomra, aki hazavitt és ápolt? Aki mindennap ott ült az ágyamnál és végighallgatta a siránkozásom?
Na, jó, ez egy kicsit túlzás, de Drake-nek ezt nem kell tudnia.
- Hazavitt?
- Mi van, talán gond van a füleddel?
Drake egy végtelen pillanatig úgy nézett, hogy belül önkéntelenül is felsikoltottam: hogy lehettem ennyire bántó?
Aztán hirtelen hátat fordított, kicsapta az ajtót és eltűnt mögötte.
Kieresztettem a bent rekedt levegőt.
Ám egy pillanattal később az ajtó újra kinyílt, és ismét Drake jelent meg.
Megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
A fiú közel lépett, orromba bekúszott ismerős illata.
- Ezt elfelejtettem odaadni, mielőtt eljöttem tőletek – dugott valamit a farzsebembe.
Túlságosan is lekötött az érintés varázsa ahhoz, hogy megszólalhassak, mielőtt újra magamra hagy.
Előhúztam a visszakapott mobilomat. A képernyőn egy repedés húzódott, de amúgy működött. Egyértelműen emlékeztem, hogy nálam volt a balesetkor…
Mielőtt eljött tőlünk? – emlékeztem vissza az elhangzottakra.
Az igazság fájt.

***

Hiába kerestem Drake-et, aznap úgy tűnt már nem kerül elő.
Ő talált meg és vitt haza aznap, ezt Charlie is megerősítette. Ugye nem kell kimondanom, hova küldtem ezek után azt az önimádó focimániást?
Még otthon, a konyhában állva is – zöldség szeletelés közben lefagyva -, csak az a néhány elhangzott, különösen goromba mondat visszhangzott a fejemben…
Talán ezért fel sem tűnt, mikor még valaki lépett a helyiségbe.
- Elküldted azt a barmot…
Összerezzentem a hangjára, s megmozdulva a késsel az ujjamba vágtam. Felszisszentem és egy sor szitkozódás közben félretoltam a zöldségeket.
Drake felnevetett hallva bő szókincsemet.
- Mit kejeszel itt? – kérdeztem az ujjammal a számban.
- Úgy gondoltam, mondanivalód van számomra – vont vállat a fiú közelebb jőve.
Elhúzta az ujjamat, s úgy tett, mint aki alaposan megvizsgálja a sebet.
- Nem halsz bele. Megint egy elbaltázott küldetés – csipkelődött rosszkedvet színlelve, de mielőtt reagálhattam volna, kezemet a saját szájához húzta.
- Mit művelsz? – kérdeztem suttogva.
Csókot nyomott a bőrömre, közben pedig még közelebb lépett. Egész testemben bizseregni kezdtem és megremegett a gyomrom.
- Tudom, hogy te hoztál haza…
- Tudom, hogy tudod – vigyorodott el.
- Mit kerestél ott? – Próbáltam józan maradni és nem elkábulni a közelségétől.
- Ugyanazt, amit te…
A pultig hátráltam, ő követett.
- Sajnálom, amiket mondtam.
- Meg van bocsátva. – Lehajolt, hogy fejünk egy vonalban legyen.
Aztán kezeit a combomra csúsztatta, s egy lendülettel a pultra emelt. Felkuncogtam meglepetésemben.
Közben a nappaliban valaki felhangosította tévét. A műsorvezető épp belekezdett:
- A Skins cég ma lebukott, miszerint több állatkísérletet is végzett az utóbbi hónapok során, a város szélén található laborban, ahonnan az utóbbi időben több betörést is jelentettek…
- Hallod ezt? – suttogta a fülembe Drake, s kezét a derekamra téve közelebb húzott magához.
Elmosolyodtam a hírek hallatán.
- Rátérhetnénk a lényegre? – húztam a fejét magamhoz.
Ajkaink egymásra találtak, s szenvedélyes csatába kezdtek, híven tükrözve gazdáik természetét.
Pár órája még azt gondoltam, Charlie mellett rátaláltam valamire, ám ez nem mérhető ahhoz. Most éreztem igazán. Most már végre tényleg szárnyalhattam.


-----------------------------------------------------------------------------------------

A novellával Püspöki Dorka pályázatán Különdíjas lettem (:

Közönségdíj

Sziasztok!

A héten kint volt egy szavazás, ahol eldönthettétek ki érdemli a közönségdíjat.
A választottaitok:

Novella kategória

Piroseper

Elbeszélés kategória

Lexi

Gratulálok nekik!

Mélyrepülés

Barbarának...

Barb megkötötte tornacipője fűzőjét, majd hangos csattanással becsapta maga mögött az ajtót. Kabátzsebéből előhúzott egy újabb szál cigarettát, amit előző nap Timtől kapott. Mélyet szippantott a „spéci cuccból” – ahogy társaságban nevezték -, s elégedetted állapította meg: fél perc sem kell ahhoz, hogy eluralkodjon rajta a már jól ismert tompultság.
Nem volt sok kedve bemenni órára, de kénytelen volt, ha nem akart megint az igazgatónál kikötni. Már nem hiányzott sok a kicsapáshoz, azt pedig nem kockáztathatta meg.
Alig ötszáz méter séta után be is ért a rozsdaszínű épületbe, hogy egy újabb pocsék délelőttöt üssön el. A terem már dugig volt elkényeztet, sznob kölykökkel, akik apucin és anyucin élősködve próbálták túlszárnyalni egymást.
Barb elfoglalta helyét az első padban, ahová az igazgató által tartott órákon kényszerült. Mr. Rodigan – diákkora megrontója – természetesen már a csengetés percében az osztályba lépett, oldalán fiával, Patrickkel…
A fiú hanyagul vetette le magát Barb mellé, aki felvont szemöldökkel próbálta tudatni véleményét, ám a fiú csak pimaszul elmosolyodott. Barb elkapta a tekintetét. Sosem kedvelte túlzottan az igazgató elkényeztetett fiát, ám kénytelen volt elismerni, hogy nem véletlenül rajongják körül annyian. Szinte sütött belőle a magabiztosság. Sötétszőke haja már kissé túlnőtt a szokásos méretén, s most minduntalan a fiú szemébe lógott. Arcán a legapróbb mosolyra is apró gödröcskék jelentek meg. Testfelépítését illetően… ő volt a focicsapat kapitánya. Ez épp elég beszédes tény.
- Patrick! – morrant fel Mr. Rodigan gyanakvóan. – Örülnék, ha inkább idefigyelnél.
A fiú elkomorodott, s végre elfordította fejét. Barb megkönnyebbülten felsóhajtott. Feszélyezte Patrick tekintete. Félt, hogy a fiú átlát rajta. Hogy tudja, mit tesz mindennap saját magával. Hogy látja: nem önmaga.
Kiűzte fejéből ezeket a gondolatokat és kivételesen megpróbált odafigyelni az igazgató baritonjára. Elcsodálkozott mennyire könnyen megy. Megértett minden összefüggést az anyagban, fejben minden számítást könnyedén elvégzett, s csakhamar arra eszmélt fel, hogy ajkai körül mosoly játszadozik egy újabb dicséret után. Megijedt a saját reakciójától.
Arcáról azonnal lehervadt a mosoly és emlékeztette magát miért is gyűlöl idejárni. A szülői elvárások, a merev illemszabályok, a megdönthetetlen nagyképűség. Jamie is emiatt kezdett lázadni…
Elmorzsolt egy könnycseppet a kézfejével, majd vetett egy fintort Patrickre, aki elgondolkodva figyelte. Csak remélhette, hogy nem látta könnyeit.
Az óra végéig csendben maradt. Ha kérdezték, nem felelt, így hamarosan Mr. Rodigan is felfogta, hogy ma már nem láthatja viszont az így is ritkán felbukkanó, régi Barbet.
Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Vagy legalább a délelőttnek. Utána ugyanis már várták, hogy elfeledtessenek vele mindent. Mint minden délután.
Az utolsó órát már alig bírta végigülni. A tanár még be sem fejezte a mondandóját, Barb felpattant és egyszerűen kirontott a teremből. Nem ez volt az első alkalom, senkit nem lepett meg. A lány végigszáguldott a folyósón, ki a szabadba. Néhány mély lélegzet után megnyugodott. Hamarosan..., gondolta vágyakozva.
Gyalog indult a belvárosba. A szokásos helyen – egy elhagyatott raktárépületben – találkozott a barátaival. Vagyis inkább a személyekkel, akik segítettek neki elfelejteni Jamie-t, az iskolát, a szülőket, a világot…
- Mi van, kislány? Idegesnek látszol? – állta útját már a raktár ajtajában Tim.
- Hagyj békén! – mordult rá Barb. – John itt van már? – nézett körül türelmetlenül az üres épületben.
- Nincs. Ma nem jön.
Barb idegesen a fiúra nézett. Nem kedvelte túlzottan Timet. Túlságosan is emlékeztette az iskolába járó, túlbuzgó diákokra. A haját valószínűleg mesterfodrászok tették rendbe, minden hétvégén, ahogy ápolt bőréhez, és kezeihez is csak szakemberek nyúlhattak. Gazdag ficsúr. Barb egyedül azért tűrte meg a közelében, mert néha be tudott szerezni anyagokat, amiket mások nem mertek.
- Van nálad valami? – tartotta fel a markát a lány.
- Ma tarts egy kis szünetet – húzta össze a szemeit Tim.
- Ne idegesíts, Tim! Kérem!
A drogok már mindennapivá váltak Barb életében. A kábultságon nem tört át a fájdalom. Se a magány. Szüksége volt erre az érzésre. A gondtalanság érzésére. Ha csak egy kis időre is, de mindent elfelejthetett ilyenkor.
- Mi lesz már? – unszolta Timet, aki végül hajlandó volt átadni a kis, átlátszó tasakot.
- Elég ütős, ne vegyél be belőle sokat – mondta a fiú, miközben a lány a tenyerére borította a port, hogy aztán felszippantsa.
- Sok lesz – húzta el a lány kezét Tim.
- Ne mondd meg nekem, mit tehetek! – kiáltott fel a lány.
Összezárta öklét, s mérgesen eltrappolt Timtől. Bement egy kisebb helyiségbe, ami valamikor valószínűleg egy kisebb irodaként szolgált. Óvatosan leereszkedett a sarokba, és még többet szívott fel az anyagból. Köhintett párat, ahogy az utolsó porszemet is eltűntette bőréről, majd megtörölte orrát, s nekidőlt az iroda falának. Tim szerencsére nem jött utána.
Azonnal megérezte a szer hatását. A világ forogni kezdett körülötte. A boldogság tűzijátékként áradt szét a testében. Vére száguldott ereiben. Fülében egy régi szám csengett. Dúdolni kezdte, míg hangja, bódulatában, el nem halt. Akkor már érezte, hogy valami nincs rendben…
Amilyen gyorsan eltűnt a mentális fájdalom, olyan hirtelen vágott bensőjébe a fizikai kín. A hasában jelentkezett először. Mintha egy éles késsel sértették volna fel. Túl gyenge volt, hogy felálljon, így csak rászorította ujjait, s elfojtott egy sikolyt. A tekintete nem tisztult ki, és ő zihálva küzdött a sötétség ellen. Hiába.
Jamie arca jelent meg előtte, rosszalló arckifejezéssel. Pontosan olyan volt, mint mikor megtudta, hogy kishúga rossz társaságba keveredett. De még mielőtt megakadályozhatta volna a folytatást, meghalt.
Barb felnyögött, s az oldalára feküdt. Egyszerre küzdött a teste és az emlékei ellen. A fájdalom közben átterjedt az egész testére, s másodpercenként összerántotta izmait.
Jamie úgy ment el, hogy el sem köszönt. Túl mérges volt ahhoz. Üvöltözött, könyörgött, végül megsértődött. Barb pedig makacs hallgatásba burkolózva figyelte, ahogy otthagyja. Nem érdekelte, pedig pontosan tudta, hogy Jamie ivott. Nem szabadott volna autóba ülnie.
A következő sikolyt már nem tudta visszatartani. Most már biztos volt benne, hogy túladagolta. Tim figyelmeztette, de ő megint túl makacs volt. Felelőtlen. Megbízhatatlan…
Amikor kér óra múlva csengettek, repült az ajtóhoz, hogy bocsánatot kérjen a bátyjától. Meghökkent az egyenruhások láttán. Meghalt. Jamie-nek vége. Ez a tény örökre a szívébe égett, napról napra több húst égetve le róla, míg végül minden érzést eltüntetett az alig tizennyolc éves lányból.
Könnyek csorogtak végig az arcán. Képtelen volt bármit is tenni. Akkor és most is. Ezzel okozta a bátyja halálát, és most a sajátját is.
- Barb – hallotta a saját nevét, de képtelen volt… nem látta, ki szólítja.
- Jamie… - suttogta az Ő nevét. – Bocsáss meg! – kérte, s közben érezte, hogy felemelkedik a hűvös padlóról.
- Nem haragszik rád. Szeret téged és vigyáz rád! – Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallott, mielőtt egy fájdalomhullám maga alá terítette.

***

Véget nem érő sípolás rántotta vissza valahonnan nagyon mélyről. Összemosódott képek és hangok egyvelege kínozta az első éber pillanatban. Felnyögött tiltakozásképpen. Erre éles fény gyúlt, ami még a lezárt szemhéján keresztül is zavaró volt. Elfordította fejét, s halkan ellenkezett.
- Úgy tűnik, rendbe jön – sértette a fülét a reszelős hang, ami túl hirtelen vált érthetővé.
Barbnek nagy erőfeszítésbe került, hogy kinyissa a szemét. Gyengének érezte magát. Mint, akin átment egy úthenger. A hasa sajgott, bőre égett, szája pedig kiszáradt.
Az ablakok előtt vastag függönyök akadályozták meg, hogy a napfény bejusson, így könnyítve Barb érzékenységén. Az elején hallott sípolás, az utóbbi néhány percben, halk csipogássá szelídült. Már azt is tudta, hogy az ágya mellett álló gép adja ki a hangot. Kezdtek kitisztulni a gondolatai.
Egy kórházban volt, felfogta. Arra is emlékezett, hogy miért. A szánalmas esemény minden egyes részlete az emlékezetébe vésődött.
- Jobban érzi magát? – szólalt meg ismét a hang. – Barb, érti, amit mondok?
A tulajdonosa egy fiatal, magas férfi volt, sötét hajjal és szemüveggel az orrán. Fehér köpenyéből következtetve orvos volt.
Barb óvatosan bólintott, mire a férfi odafordult valakihez, magyarázni kezdte, hogy a lánynak pihenésre van szüksége, majd végül kisétált a szobából.
Újabb arc került a lány látómezejébe.
- Patrick? – szólította a fiút némán.
Döbbenten figyelte, ahogy az leül az ágy mellé húzott székre. Az éjjeliszekrényről elvett egy műanyagpoharat, majd Barb szájához emelte.
- Igyál – kérte, s megbillentette a poharat.
Barb kortyolt a vízből, majd hálásan eltolta a fiú kezét. Fogalma sem volt, mit keres itt Patrick.
- Biztosan jól vagy? – kérdezte a fiú.
- Mit… - Barbnek hangja furcsán élettelennek tetszett. – Mit keresel itt?
- Követtelek – vont vállat a fiú. – Nagy ostobaságot csináltál.
Mindkettőnk tekintete lecsupaszított karjaimra vándorolt, amiken még ott voltak az elmúlt hónapok nyomai. Elhibázott tűszúrások, szándékos vágások hegei… Ha lett volna mivel, Barb szégyenkezve eltakarta volna a nyilvánvalót.
- Miért jöttél utánam? – tudakolta inkább halkan.
- Aggódtam érted. Láttam órán mennyire kiborultál…
- Nem borultam ki – ellenkezett a lány erőtlenül.
- Kiborultál. Sírtál.
Barb elfordította a fejét. Megtörtént, amitől félt. Patrick átlátott rajta. Eddig mindig sikerült elkerülnie, most azonban a fiú szembesítette a tényekkel.
- Miért akarsz bennragadni ebben az állapotban, mikor képes lennél kilépni belőle? Ma délelőtt bebizonyítottad, hogy már nem fáj annyira. Jamie nem haragszik rád. Örülne, ha azt látná, hogy továbblépsz.
A lány nem akarta hallani ezt. Már társává fogadta a bűntudatot. Úgy érezte képtelen változtatni.
- Hol vannak a szüleim? – váltott témát.
- Még nem értek ide. Pár órája telefonáltam nekik – vallotta be Patrick, mire elhúztam a számat.
- És még csodálkozol, hogy nem vagyok képes megbocsátani magamnak? A saját szüleim is engem okolnak. Eltaszítanak maguk mellől… - elcsuklott a hangja mondat közben.
Sokszor végiggondolta már ezt fejben. Néhányszor ki is mondta. De sosem tudatosult benne. Pedig így volt. A szülei őt okolták.
- A szüleid gyengék. Elvakítja őket a fájdalom. Elveszteni egy gyereket nem könnyű. De végignézi, ahogy a gyerekük a halált választja az élet helyett… kínszenvedés lehet.
- Én… nem akartam megölni magam… - tiltakozott Barb, de ebben a pillanatban belül valami átszakadt.
Szemébe könnyek gyűltek, s nem volt ereje megfékezni őket.
- Ó, Istenem! – suttogta.
Megállíthatatlanul zokogni kezdett. A bátyja halála óta elfojtotta ezt a gyengeségét. A könnyeket. Amik most megkönnyebbülést hoztak. Annyi, de annyi hónapon át tartotta vissza a fájdalmat, ami így belülről lassan felemésztette.
- Nem kellett volna mást tenned, csak megosztanod valakivel… Például velem – szólalt meg Patrick halkan, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.
- Féltem – vallotta be.
- Mindannyian félünk. Épp ezért nem szabad egyedül lennünk. – A fiú megfogta Barb kezét, s szájához emelte ujjait. – Mondd el!
A lány felsóhajtott. Hogy volt képes távol tartani magától ezt a fiút? Önmaga sem tudta.
- Jamie mérges volt rám. Timmel voltam aznap délután. Ittunk. Mikor hazamentem persze rögtön megérezte rajtam az alkohol-, és cigarettaszagot. Teljesen kiakadt. – Barb egy pillanatra lehunyta a szemét. Már nem szégyellte könnyeit. A szavakkal együtt elrepült a félelem is. Terhe egy részét most helyezte át Patrick vállaira. – Vitatkozni kezdtünk, hisz ő is ivott aznap. Nem tartottam igazságosnak – folytatta a lány. – Otthagyott. Autóba ült és elment. Egyedül hagyott.
Patrick megértően szorongatta a kezét, arcán ott volt a sajnálat, de mellette a szeretet is. Barb nem számított rá, hogy pont ő, az iskola pimasz kedvence fogja megérteni. Hogy ő fogja szeretni…
- Köszönöm – súgta a lány, s már utolsó ereje is elhagyta. – A szüleimnek megmondod, hogy szeretem őket? Ha bejönnek…
- Itt lesznek, mire felébredsz – állította a fiú.
Barb nem volt túlságosan meggyőződve erről, de bólintott. Hinni akart Patricknek.
- Te is itt leszel? – kérdezte félig lehunyt szemekkel.
- Szeretnéd? – tért vissza a szemtelen mosoly.
A lány elmosolyodott, s máris visszatért belé valamennyi abból a régi Barbből, akit az utóbbi időben megpróbált kiírtani magából. Sikertelenül.
- Maradj, kérlek!
Barb hallotta, ahogy megnyikordul a szék, majd érezte a fiú ajkát a homlokán. Egy végtelenül hosszú pillanatig ott tartotta, majd közelről azt suttogta:
- Garantálom, hogy nem szabadulsz tőlem még egy darabig.
- Vigyázol rám? – kérdezte Barb évődve, de Patrick a legkomolyabban válaszolt:
- Nem eshet bajod mostantól.
A lány kimerültnek érezte magát. Valószínűleg valamilyen gyógyszer utóhatásától. Nem bánta. Nyugodt szívvel merült álomba, úgy érezte minden a helyére zökkent. A világ újra forog. A szülei meg fogják érteni, ő azon lesz, hogy meggyógyuljon, közben pedig Patrick vigyáz majd rá. Persze nem egyedül… Jamie mindig ott lesz valahol, hogy gondját viselje az ő pokoli mélységeket is megjáró húgának…

-------------------------------------------------------------------------------------------

A novellával Püspöki Dorka pályázatán 1. helyezést értem el. :)