Eredményhirdetés

Kedves Pályázóim!

Örömmel értesítelek benneteket, hogy a Zabolátlanul pályázat [mármajdnem] véget ért. Persze ebbe az örömbe vegyül egy kis szomorúság, hisz mától már nem olvashatjuk az újabb és újabb meglepetésekkel szolgáló műveiteket...
Az e-maileket már elküldtem mindenkinek, az oklevelekkel és emléklapokkal együtt.
Mielőtt azonban ide is kiírnám az eredményeket, szeretném kicsit összefoglalni az elmúlt hónapokat.
A pályázatot még szeptemberben hirdettem... hát ja, el se hiszem, hogy eddig elhúzódott. :D A jelentkezési határidő október 20-ig, a leadási határidő pedig egészen november 10-ig tartott. Ha még emlékeztek rengeteg jelentkező akadt, ám ebből csak 22 pályázó művét kaptam meg. :)
Azt hiszem nem kell mondanom, mennyire köszönöm nekik, hogy részt vettek a pályázaton. Mindegyikük nagyszerű írást küldött, a saját egyedi gondolataikat.
Hónapokon keresztül olvashattuk ezeket a blogon, és rengeteg visszajelzést kaptam, miszerint tehetséges írók vagytok! Igen! Azok vagytok mind! :)
Köszönöm nektek!
Nem mellesleg pedig köszönöm a zsűrinek, akik szabadidejüket feláldozván megpróbáltak tanácsokkal ellátni titeket!
Indyra Myles, aki talán a leghozzáértőbb volt közülünk és a legalaposabb is. Köszönöm neki!
Balázs, akinek néha könyörögni kellett, de azért megcsinálta :D Köszönöm Balázs! :D
Anett, aki, ha csak pár szóban is, mindig véleményezte a műveiteket! Köszönöm!
Kriszti, aki ugye az első pár novella után lemaradt, de azért a háttérből besegített. Köszönöm! :D

De nem húzom tovább az időt, meg az agyatokat ;D
[Egyébként rengeteget kellett töprengenünk rajta, míg el tudtuk dönteni a sorrendeket.]

Az eredmények pedig:

14 tehetséges író közül a Novella kategória első három helyezettje:

I. helyezett
B. M. Grapes

2. helyezett
Katarina

3. helyezett
Gabriella

Gratulálunk nekik!


A 8 író elbeszélése közt a következő a sorrend:

I. helyezett
Diara

II. helyezett
Holly

III. helyezett
Paris

És akad egy különdíjasunk is:

Piroseper személyében. :)

Gratulálok még egyszer!

És az se búsuljon, aki most nem ért el helyezést, az ő műveik is mind egy-egy értékes darab a pályázat egészében.

Ám emlékeztek arra a 'már majdnem'-re ott az elején? Na igen, annak idején ígértem ám közönségszavazást, amit nem felejtettem el. :) Hamarosan felkerül az oldalra egy szavazópanel, ahol a közönségdíjas novellát vagy elbeszélést választhatjátok ki.


Az első helyezettek a díjaikról hamarosan e-mailben értesülnek. :)

Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult, hogy ez a pályázat így, ennyire jól végbemenjen!



b.

Pályázati felhívás

Figyelem Pályázókedvűek!

Két pályázat is indult, amire várják a műveket ;)

Ha zenekedvelő vagy:

Csukd be a szemed, és hadd, hogy a zene egy olyan helyre repítsen, ahol még soha nem jártál...

Irány Carrie pályázata!

Ha Love Canyon rajongó vagy, vagy csak elragad a Légörvény. Irány Püspöki Dorka pályázata!

Diara elbeszélése

Valóság és egy kis fikció

Sietős léptekkel róttam az utcákat. Senki és semmi nem érdekelt, még a kirakatok csillogása se tudta elterelni a gondolataimat az elmúlt óra eseményeiről. Hogyan történhetett ez meg? Tudnom kellett volna! Látnom kellett volna a jeleket! Ó, mit ámítom magam?! Nem éppen arról vagyok híres, hogy az erősebbik nem szakértője lennék, ahogy a metakommunikáció se tartozik az erősségeim közé. De akkor is, miért pont velem történik ilyesmi? Én csak egy szürke kisegér vagyok a színes forgatagban. A közel harminc fokos hőség ellenére fázósan húztam össze magamon a kardigánt. Percek, vagy órák teltek el, mióta ebédszünet ürügyén elhagytam a szerkesztőséget? Ki tudja? Kit érdekel?! Nem mehetek vissza oda! Ugyanakkor mi mást tehetnék? Szükségem van a munkára, és egy magamfajta kezdő, gyakorlat nélkül, nem igazán válogathat. De ma már semmiképp nem akarok találkozni vele. Majd azt mondom, hogy... rosszul lettem. Merjen csak kifogást emelni, és elmondom a feleségének az egészet! Na ja, majd pont én leszek az, aki rohan árulkodni! Még az általánosban se tudtam megtenni, amikor a barátnőm miatt majdnem lopással gyanúsítottak meg, mert a boltban csokit csempészett a zsebembe. De ezt a nagyfőnök nem tudja, és nem is kell tudnia róla! Elég, ha csak azt hiszi, hogy képes vagyok rá, nem igaz? A gondolat, hogy a mai napon már nem kell a szeme elé kerülnöm, kicsit lenyugtatta megtépázott idegeimet. Megkönnyebbülten fordultam be a következő sarkon, amikor is valami keménynek csapódtam. A váratlan ütközés következtében megtántorodtam és kis híja volt, hogy nem vágódtam el. Ez a kis híja nem más volt, mint két erős férfikar a derekam körül.
– Elnézést, figyelmetlen voltam – jutottak el a tudatomig a mély hangon zengő szabadkozó szavak. – Nem esett baja?
– Nem, köszönöm, minden rendben – válaszoltam, miközben hátraléptem és gyors mozdulatokkal megigazítottam félrecsúszott felsőmet.
– Anna?!
A nevem hallatán meglepetten kaptam fel a fejem.
– Ismerjük egymást? – Nem rémlett, hogy láttam volna már ezt a vonzó arcot, ezeket a mosolygós zöld szemeket.
– Az túlzás – nevetett fel fölém magasodva –, de találkoztunk már. Feltéve, hogy nem tévedek, és te vagy András barátom húga.
Felegyenesedtem, hogy jobban megnézzem magamnak az úttorlasznak tökéletesen bevált idegent. Őszintén szólva nem tűnt ismerősnek, de ez nem jelentett semmit, hiszen régen nem találkoztam András egyik barátjával sem. Kitalálhatta, hogy min töröm a fejem, mert kisegített.
– Tamás vagyok, szolgálatodra – mutatkozott be viccesen meghajolva felém, a kezét lengetve. – Együtt jártam egyetemre a bátyáddal – adott további támpontot.
– Persze, Big T. – csaptam a homlokomra, amint beugrott az azóta is sokat hallott becenév. – Mi járatban vagy errefelé? Úgy tudtam, Pesten dolgozol.
Most, hogy már tudtam, kivel beszélek, egyáltalán nem esett nehezemre felengedni a szokásos távolságtartó, jégkirálynő szerepből. András legtöbb anekdotája Big T-ről szólt, így szinte ismeretlenül is úgy éreztem, mindent tudok róla.
– Jaj, ne! – túrt idegesnek tűnő mozdulattal a hajába, alaposan felborzolva azt. – Utálom ezt a nevet. De tudod milyen Andris... Nem használ a szép szó!
A kétségbeesett arckifejezés, és az előbbi mozdulatának köszönhetően égnek meredő, kusza hajtincsek láttán nevetnem kellett. És milyen jól esett!
– Hidd el, nekem nem kell bemutatnod! Engem is állandóan szekál! Az őrületbe tud kergetni, amikor fűnek-fának mesélni kezdi a gyerekkori történetek sajátos, András-féle verzióját – válaszoltam szemforgatva.
– Például, amikor fejest ugrottál az emeletes ágyról, mert azt hitted a zöld szőnyegre, hogy víz? – költözött huncut évődés a tengerszín szemekbe.
– Szóval téged is ezzel traktált! – háborogtam. – Nem ugrottam, hanem estem, mert őkelme nem volt hajlandó arrébb menni, annyira elmerült a babázásban – tört ki belőlem az igazság, és eltelített a bosszú édes érzése, ahogy meghallottam Tamás hangos hahotázását. – Tudod mit? Egyezzünk meg – ajánlottam. – Én nem szólítalak többet Big T-nek, ha te elfelejted az összes sztorit, amit a bátyám rólam mesélt.
– Rendben, igyekezni fogok – fogadta el a felé nyújtott jobbomat.
A következő pillanatban megnyílt alattam a föld. No, nem igaziból, csak úgy éreztem. Vagy inkább szerettem volna, ha megtörténik. A szemközti étterem ajtaján ugyanis nem más lépett ki, mint a főnököm. A jókedvem egy szempillantás alatt odalett, és észre se vettem, hogy a kezem még mindig Tamás tenyerében pihen. Ő azonban azonnal kiszúrta a hangulatomban bekövetkezett változást, és kíváncsian követte a pillantásomat. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb léptem Tamáshoz, karjaimat a nyaka köré fontam, és felágaskodtam, hogy elérjem az arcát. Becsületére váljon, hogy bár érezhetően meglepődött, nem rontotta el a játékomat. Derekamat átfogva viszonozta a csókomat. Mikor végül szétváltunk, nem is igazán tudtam, mi történt. Csak álltam ott bambán a vállaiba csimpaszkodva, és levegőért kapkodtam, akár egy felszínre bukkanó fuldokló. Ő bezzeg nem vesztette el a lélekjelenlétét. Jellemző! Körbe pillantott, mielőtt elengedett.
– Elment – jelentette ki közömbös hangon.
Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik rám, vagy mulat rajtam. Vajon mit gondolhat most rólam?
– Bocs, nem tudom, mi ütött belém – habogtam fülig vörösödve.
– Nem tesz semmit. Bár, bevallom, jobb szeretek én kezdeményezni. – Az arca továbbra sem árult el érzelmeket.
– Jaj, ne, ez nem... Nem állt szándékomban... Én csak... – kezdtem úgy érezni, hogy egész hátralévő életemben egyetlen árva épkézláb mondat nem hagyja el többet a számat.
– Nyugi, csak vicceltem – mosolyodott el végre. – De tartozol nekem egy magyarázattal. Először is azt áruld el, miért félsz tőle.
Ezúttal én pillantottam körbe, hogy meggyőződjek róla, senki ismerős nincs a közelben, aki hallhatta volna.
– Én nem félek tőle – védekeztem lagymatagon –, csak...
– Nem vagyok egy pszichológus, de ezt az ábrázatot bármikor, bárhol felismerem – szakított félbe ellenkezést nem tűrő hangon. – Úgy néztél ki, mint a bátyád, amikor az aktuális barátnője egyszer szó nélkül beállított a koleszba. – Kérdőn néztem rá, mire vállat vonva hozzáfűzte – Éppen egy másik lány zuhanyozott a fürdőszobájában.
– Pasik! – jegyeztem meg rosszallóan, de már folytatta is.
– Na, pont ezért rémült meg a tesód, mert tisztában volt vele, hogy Betti is arra fog gondolni, amire most te.
– Mi másra lehetne gondolni?
– A lány a fürdőben az én barátnőm volt, mert nálunk csőtörés volt – csendben várta a reakciómat, ami nem is késett sokat.
– Na, persze! Mese, mese, meskete! – Tudom, gyerekes, de nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki a gyenge próbálkozást. – És ezt Betti be is vette?
– Nem, amíg nem látta a saját szemével. Utána viszont nem győzött bocsánatot kérni – nézett rám jelentőségteljesen.
Vettem az adást.
– Ok, ok, elnézést a rosszindulatú feltételezésért – nevettem el magam. – Ha ezt most azért mesélted el, hogy lássam, megbízhatok benned...
– Nem, igazából csak meg akartalak nevettetni, de ha az említett hatást értem el vele, az se gond. Ebédeltél már? – váltott hirtelen témát.
– Nem. Épp oda indultam, amikor egy őrült fazon belém jött a sarkon.
– Micsoda egy világ! Furcsa, velem ugyanez történt!
Még mindig vigyorogtunk, mint a tejbetök, amikor beléptünk a szomszédos utcában megbújó, kellemes kis étterembe.
– Jó, hogy visszajöttél, van egy kis gond – vágtatott felénk lélekszakadva egy fehér kötényes fiú, mire Tamás odavetett egy „azonnal visszajövök”-öt és eltűnt a hatalmas lengőajtó mögött.
Tényleg nem kellett sokáig várnom. Épphogy helyet foglaltam egy eldugott asztalnál, már meg is jelent mellettem és lehuppant az üres székre.
– Elnézést, de ha egy üzlet beindul...
– Na ne, tiéd az étterem? – néztem rá meglepetten.
– Igen, nemrég nyitottunk. Van egy társam, aki az üzleti részét intézi, de a konyhában teljhatalmam van! – jelentette ki büszkén.
Már kezdtem megnyugodni, hogy elfelejtette azt a kínos utcai jelenetet, de csalódnom kellett. Amint előttünk voltak a rendelt finomságok, visszatért a félbehagyott témához.
– Szóval, ki az az öltönyös pacák, és miért kaptál tőle hideglelést?
– A főnököm – feleltem lemondó sóhaj kíséretében. – De elég kényes a szitu, és nem vagyok biztos benne, hogy...
– Én magam vagyok a megtestesült diszkréció – emelte esküre a kezét.
Ezt követően jó pár percig ettünk szótlanul, de mire kihozták a kávét, döntésre jutottam. Senki másnak nem mondhattam el. A barátnőm szintén a cégnél dolgozott, a bátyám pedig félő, hogy elkapta volna az egyik sötét sikátorban, ha tudomást szerzett volna a történtekről.
– Az van, hogy... ma délelőtt kikezdett velem – kezdtem bele a megfelelő szavakat keresgélve.
– Mire te?
– Természetesen gondolkodás nélkül visszautasítottam! – vágtam rá hevesen. Még mindig rám jött a szívdobogás, ha csak rá gondoltam.
– Bántott, vagy tett valamit, amit te nem akartál? – Annyi gyengédség volt a hangjában, hogy automatikusan megnyíltam előtte.
– Nem, hozzám se ért. Megtehette volna, de nem bántott. – Ömlöttek belőlem a szavak. – Együtt mentünk a nyomdába ellenőrizni és jóváhagyni az első íveket, de amikor visszaindultunk, kivitt a városból. Semmi rosszra nem gondoltam, amíg meg nem álltunk egy elhagyatott helyen. Akkor hozzám fordult, és egyszerűen kijelentette, hogy szerelmes belém. Azt hittem ott helyben elsüllyedek! Fogalmam se volt, mit tegyek, vagy mit mondjak. Teljesen ledöbbentem. Semmi nem utalt rá, hogy máshogy érezne irántam, mint bármelyik másik alkalmazottja iránt. Legalábbis én nem vettem észre. Aztán ecsetelni kezdte, hogy milyen jó dolgom lenne mellette. Azt mondta, utazzunk el ketten valahova. Amikor nem válaszoltam, meg... meg akart csókolni, de akkor már leállítottam. Közöltem vele, hogy ez lehetetlen, több okból is, és ő is nagyon jól tudja, hogy mik ezek. Tényleg tudta, fel is sorolta őket, mégse érdekelték az érveim. De nem erőszakoskodott. Visszavitt az irodába, én meg gyorsan eljöttem. A többieknek azt mondtam, ebédelni megyek, de nincs az a pénz, hogy ma még betegyem oda a lábam! Hogy viselkedjek ezek után? Tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, vagy legyek távolságtartó? Kerüljem? Mondjak fel? De az is lehet, hogy már ki vagyok rúgva, csak még nem tudok róla! Egyáltalán, feladta, vagy újra próbálkozni fog? Félnem kellene tőle? Jaj, egyszerűen hihetetlen ez az egész! – Arcomat a tenyerembe temettem, hogy elrejtsem a könnyeimet.
Nem is annyira az események miatt akadtam ki ennyire, hiszen valójában nem is történt semmi. A tény borított ki, hogy akár rosszabbul is járhattam volna. Csak most jutott el a tudatomig, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben voltam ott az autóban. Ijedten rezzentem össze, amikor megéreztem Tamás ölelő karját a vállamon, de amint magához húzott felengedtem. Ujjai a hajamat simogatták. Nem mondott semmit, de mindennél többet ért, hogy meghallgatott és mellettem volt. Magam sem gondoltam, hogy ennyit segít, ha kiöntöm valakinek a szívem.
Lassan megnyugodtam. Motyogtam egy halk „köszönöm”-öt és kisiettem a mosdóba, hogy rendbe hozzam magam. Rám is fért. A tükörből egy sápadt, könnymaszatos arc nézett vissza rám, vörös, kisírt szemekkel. A hideg víz jót tett. Mire visszamentem, újra a magam ura voltam.
– Tomi, ígérd meg, hogy ezt nem mondod el senkinek! Főleg Andrásnak nem! – kértem.
– De Anna...
– Nincs semmi de! Ígérd meg!
– Rendben, megígérem – állt rá kelletlenül. – És mi van, ha én találkozom az ürgével egy kapualjban?
– Akkor továbbmész, mint aki nem is ismeri.
– Az ember ismeretlenül is elláthatja valaki baját... – A tekintetem belefojtotta a továbbiak ecsetelését. – Ok, már el is felejtettem az egészet – visszakozott. – Te mit szándékozol tenni? – tette fel a rettegett kérdést.
– Nem tudom – feleltem halkan –, most viszont mégis vissza kell mennem. Azok után, hogy látott minket együtt, biztos nem vesz be egy hirtelen rosszullétet – húztam el a számat kelletlenül. – Köszönöm, hogy meghallgattál. Sokat segített. És az ebédet is – néztem vissza rá őszinte hálával az ajtóból. – Ja, és bocs, hogy tönkretettem a pólódat – utaltam az említett ruhadarabon terjengő hatalmas, nedves foltra, amit a könnyeim okoztak.
– Rá se ránts! Egy kis víz és mosószer csodákra képes – intett búcsút mosolyogva.
Nem hazudtam, tényleg sokkal jobban éreztem magam. Megnyugtatott a tudat, hogy valaki más is tud a dologról rajtam kívül.
A szerkesztőségbe visszaérve meg kellett állapítanom, hogy ma mellém szegődött a szerencse. Ottó ugyanis megbeszélésre ment. Fellélegezve ültem le az íróasztalomhoz, hogy nekilássak a teendőimnek. Bár máskor utáltam a lapzártát, most nagyon is jól jött a temérdek tennivaló. Még egyszer utoljára átnéztem a még nyomdába kerülés előtt álló cikkek lenyomatát, jóváhagytam a színminta gyanánt elkészített proofot, továbbítottam néhány tévesen hozzám küldött hirdetési anyagot, és azon kaptam magam, hogy egyedül ülök az irodában. Már éppen készültem bekapcsolni a riasztót, amikor zümmögni kezdett a fax. A készülékből kiaraszoló papír egy másodperc törtrésze alatt porrá zúzta éppen csak visszanyert önuralmamat. Ó, hogy az a...! Most légy okos Domokos! Tanácstalanul forgattam a kezemben a Mediterrán étterem levelét, melyben a végleges létszám felől érdeklődtek. A céges családi banzájról teljesen megfeledkeztem!
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, és csak hajnali háromkor ragadott magával az álom. Persze, miért is ne, abban sem volt köszönet. Azt álmodtam, hogy Ottó újra és újra szerelmet vall, míg végül a hétvégi program alkalmával bevallja a dolgot a feleségének és a gyerekeinek, akik erre nekem esnek. Tamara éppen a hajamat tépte, amikor verítékben úszva felriadtam. Fellélegeztem, hogy mindez csak egy rossz álom volt, és hogy minél előbb magam mögött hagyhassam, egyetlen ugrással kipattantam az ágyból. Amikor azonban kimentem a konyhába, hogy munkára bírjam a kávéfőzőt, a rémálom folytatódott. A kert felőli ablak külső párkányán egy fekete váza állt, benne egyetlen szál fehér rózsával. Ennek már a fele sem tréfa! Valamit feltétlenül ki kell találnom, hogy visszavonulásra bírjam Ottót. A zuhany alatt végre meg is jött a mentő ötlet. Munkakezdés előtt már nem volt időm beindítani a gépezetet, de úgy intéztem, hogy az aznapra betervezett munkaebéd előtt legyen néhány szabad percem, és már rohantam is Tomi étterme felé. Az ajtón beesve a hölgy, aki előző nap hellyel kínált, azonnal felismert és hozzám sietett.
– Jó napot! Megfelel a tegnapi asztal?
– Ó, sajnos most nem tudok itt ebédelni, csak Tamást keresem... – Hú, de kínos. Mi van, ha Tamásnak van valakije? Példának okáért ez a kedves és csinos pincérnő...
– Sajnálom, de el kellett mennie az egyik beszállítóhoz. Átadhatok neki esetleg egy üzenetet? – A nő nyugodt volt, és bár kedves, de teljesen hivatalos. Ezek szerint nem gyalogoltam bele semmibe. Még.
– Nem, köszönöm, nem fontos. Viszont látásra! – Úgy hagytam el az éttermet, mint akit hátsón billentettek. Hogy juthatott eszembe ekkora ökörség?!
A kötelező bájcsevej ma nem ment valami fényesen. Az agyam egészen máshol járt. Próbáltam más megoldást találni a problémámra, de minduntalan oda lyukadtam ki, hogy az egyetlen reményem Tamás. A potenciális hirdetők távozását követően felhívtam az éttermet, de még mielőtt felvették volna, le is csaptam a kagylót. Ezt muszáj lesz személyesen! Munkaidőm végeztével újabb próbát tettem hát. Be se kellett mennem, máris megtaláltam, akit kerestem. Tamás az egyik ablak melletti asztalnál ült, és éppen hevesen vitatkozott az előtte fel-le sétáló kosztümös, szőke nővel. Hoppá! Remélem nem én okoztam mégis zűrt. Behúzott nyakkal fordultam vissza, de így is észrevett.
– Anna, várj! – kiáltott utánam az ajtóból.
– Szia – fordultam vissza kelletlenül.
– Örülök, hogy látlak. Mi járatban? – Még két puszit is kaptam, ami arra engedett következtetni, hogy megint mellé lőttem, hiszen egyáltalán nem érezte feszélyezve magát a szőkeség előtt.
– Tomi, neked van most valakid? – bukott ki belőlem a kardinális kérdés.
Meg kellett volna örökíteni az arcát. Annyi érzelem suhant át rajta igen rövid idő alatt, hogy azt tanítani kellene. A legerősebb azonban a döbbenet volt és az azt felváltó vidámság.
– Ne érts félre, még mindig nem akarom átvenni a szerepedet, mely szerint te szeretsz kezdeményezni, csupán kérni szeretnék valamit... vagy, ha úgy jobban tetszik, üzletet ajánlanék – hadartam zavartan, mire még szélesebb lett a mosolya.
– Nem, jelenleg abszolút facér vagyok. Beavatsz a részletekbe? – Le se lehetett törölni a vigyort az arcáról.
– Beszélhetnénk valahol nyugodtan?
Néhány perc múlva a konyhában ültünk egy kis asztalnál, és én pirulva álltam a kíváncsi tekinteteket, míg a személyzet el nem hagyta a helységet.
– Szóval, miben segíthetek? Történt valami?
– Ahogy vesszük. Teljesen kiment a fejemből, hogy szombaton céges családi parti lesz, ami annyit tesz, hogy a szerkesztőség munkatársai és azok családtagjai egy teljes éjszakát együtt töltenek. Vacsora, tánccal és játékokkal egybekötve. – Szinte levegővétel nélkül zúdítottam a nyakába az információt, így azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se ért az egészből, de nem voltam képes kontrollálni magam.
– Levegőt, Anna! Vegyél levegőt! – figyelmeztetett. – Családi parti. Várj, kitalálom. Félsz, hogy a főnököd ott újból próbálkozni fog.
– Ebben nem vagyok biztos, elvégre ott lesz a felesége és az egyik lánya is, de nincs kizárva. Viszont, azt hiszem, lenne egy módja, hogy rövidre zárjuk az egész problémakört.
– Juk?! Úgy érted, te meg én?
Kezdi kapizsgálni! Na, most vagy soha!
– Igen, pontosan úgy értem... Persze, csak ha hajlandó vagy segíteni. Arra gondoltam, hogy ha látja, hogy boldog párkapcsolatban élek, akkor talán visszavonulót fúj. Mit gondolsz? Van rám egy szabad estéd?
– Vedd úgy, hogy el van intézve! Végtelenül boldoggá teszed ezzel Katit – nevetett fel horkantva, majd amikor látta, hogy a megjegyzése magyarázatra szorul, hozzá tette: – A tulaj... A társam. Épp az imént hordott le, mert amióta megnyitottunk, ki se teszem a lábam az étteremből. Tudod, hogy van ez... sok a munka. De idegesíti, hogy szinte itt élek.
A következő néhány napban, a megbeszéltek szerint, Tamás többször is hívott az irodában, és egyszer bejött értem, hogy együtt menjünk ebédelni. Igyekeztünk minél jobban megismerni egymást, hogy le ne bukjunk a vacsorán. Minden egyes találkozással egyre biztosabb voltam benne, hogy egyáltalán nem bánnám, ha valóban kezdeményezne. Magabiztos volt, kedves, és hihetetlenül türelmes. Mindeközben mániákusan próbáltam kerülni Ottót, ami hála a hó végi bokros teendőknek, nem is volt nehéz. Napjában kétszer ha találkoztunk. Viszont, legnagyobb rémületemre, az első „ajándékot” továbbiak követték. Szerdán egy újabb rózsa tűnt fel az ablakomban, de ezúttal vérvörös volt. A következőre már a nappaliban bukkantam rá csütörtök délután, mellette egy üzenettel:
„Ha nálam e virág, Lesem, míg elszunnyad Titánia, S akkor szemébe csöppentem levét, S az első élőt, mit ébredve meglát (Oroszlán, medve, farkas vagy bika, Majom vagy fürge pávián legyen), Szerelme vad hevével üldözi;”.
Aznap éjjel nem mertem elaludni. Hajnali kettőkor egyszerűen nem bírtam tovább, felhívtam Tamást, de csak az üzenetrögzítője jelentkezett. Mivel otthon nem maradhattam, fogtam magam, felöltöztem és elhagytam a házat. A felkelő nap első sugarai két összetolt fotelban találtak rám az iroda tárgyalójában. Ott mégiscsak állandó portaszolgálat vigyázott rám. Napközben alig mertem Ottóra nézni, de ő úgy viselkedett, mint ha semmi nem történt volna. Nyugodt volt, udvarias, és egy hajszálnyival sem lépte át a főnök-beosztott viszony kereteit. Este mentem csak haza, és azonnal meg is bántam, amint beléptem a hálószobába. Az ágy szépen elrendezve várt. Ami sokkoló volt, az az ágy szélére helyezett falatnyi csipkés selyemholmi volt, amit sok nő hálóingnek becézne, a párnámon pihenő újabb rózsa, és a mellette heverő kézírásos levélke:
„Oh! kedvesem, hol s merre jársz már? Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár, Mély s magas hangon dalol. Ne kóborolj, szép ledérke: Szeretőké a nap vége, Okos ember tudja jól.”
Ez már több a soknál! Hogy merészel a tudtomon kívül, a távollétemben bejönni a lakásomba, a hálószobámba?! Már az első alkalommal segítséget kellett volna kérnem, de most már tényleg elfogyott a türelmem! Éppen tárcsázni akartam a rendőrséget, amikor a csengő éles hangja belehasított a csendbe. Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, mielőtt kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Persze nem Ottó állt a folyosón. Feltéptem az ajtót, és úgy ugrottam vendégem nyakába, mint akinek az élete függ attól, hogy az adott pillanatban biztos kapaszkodót talál-e. Éppen csak a mereven szorongatott esernyőről feledkeztem meg. Abban a pillanatban, ahogy nagy lendülettel előtte termettem és ölelésre tártam a karomat, megnyomtam az ernyőt aktiváló gombot, ami hatalmas, tüskés szörnyként rontott gyanútlan áldozata arcába.
– Hóha, hó! Rég láttuk egymást, az igaz, de ilyen heves fogadtatásra nem számítottam! – hangzott fel az ijedt kiáltás, miközben két kapkodó kar a kicsapódó fémtüskéket próbálta kivédeni.
– Jaj, ne haragudj! – Gyorsan összecsuktam a feleslegessé vált védelmi eszközt, és vissza hátráltam az előszobába, utat engedve vérző arcú bátyámnak.
– Mi volt ez, hugi? Mindenkit talpig esernyőben fogadsz? – szegezte nekem a kérdést néhány perc elteltével, sebtapasszal az arcán, immár a kanapémon terpeszkedve.
– Ami azt illeti, általában talpig semmiben nyitok ajtót, de te mégiscsak a bátyám vagy. – Hiába a laza szöveg, hisztérikus vihogásom elárult.
– Anna! Ki vele, mi a gond? Látom rajtad, hogy tiszta ideg vagy. – Lebuktam. Amikor a nevemen szólít, akkor nincs kecmec, színt kell vallani.
Az elején kezdtem, elmeséltem neki a főnököm vallomását.
– Még szerencse, hogy összefutottam Tamással. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át nélküle. Pont aznap találkoztunk, és ő meghallgatott, később pedig megígérte, hogy segít, hogy távol tartsam magamtól Ottót. Még a holnapi vacsorát is bevállalta a kedvemért.
– Várjunk csak! Te elmesélted egy vadidegennek, hogy kikezdett veled a főnököd, és meghívtad a céges rendezvényetekre? – Nem értettem a kifakadását. Mintha nem is hallotta volna a történet elejét.
– Hallottad egyáltalán, amit mondtam?! Azt se tudtam, hirtelen mihez kezdjek... És Tamás egyáltalán nem idegen. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Te mindig azt mondtad, hogy a legjobb barátod. Úgy gondoltam...
– A legjobb barátom? – kerekedett el a szeme. – Te kiről beszélsz voltaképpen?
– Nagy Tamásról. Big T-ről, ha úgy jobban rémlik.
– Már itthon van? Ez nekem új... – szaladt ráncba a homloka.
– Igen, nemrég nyitott itthon egy éttermet.
– Éttermet, mi?! – röhögött fel, mintha az év legjobb viccét adtam volna elő. – Akkor már tuti, hogy nem ugyanarról az emberről beszélünk. Big T. ugyanis építészmérnök, és amennyire én tudom, most éppen a Costa Braván sütteti a hasát.
Értetlenül meredtem rá. Ez lehetetlen.
– Márpedig ő kell, hogy legyen! – erősködtem. – Olyan dolgokat tudott, amit csak te mesélhettél el neki.
– Például?
– Például az a sztori, amit úgy adsz elő, hogy gyerekkorunkban fejest ugrottam az emeletes ágyról. – Ezt kimondva fejben végigfutottam az egész első beszélgetésünkön, és csillogó szemmel vágtam ki az adu ászt. – Volt Betti nevű barátnőd az egyetemen?
– Igen, volt, de hogy jön ez most ide.
– Róla is mesélt – terült el magabiztos mosoly az arcomon. – Azt mondta, egyszer rád hozta a frászt, mert hívatlanul beállított hozzád a koleszba, nálad pedig éppen az ő barátnője fürdött, valami csőtörés miatt. – Diadalittasan kihúztam magam, de András csak a fejét ingatta. Az arckifejezése semmi jót nem ígért.
– Hogy néz ki ez a te Tamásod? – kérdezte végül.
– Nem az én Tamásom! – tiltakoztam szinte durcásan. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy eddig egyáltalán nem lett volna ellenemre. – Egyébként magas, izmos, barna haja van és hihetetlenül zöld szemei. – Figyeltem, ahogy a felismerés szikrája fellobban András mogyorószín tekintetében.
– Igazad van – kezdte bizonytalanul. – Tényleg ismerem, és tényleg Tamás, de nem Nagy. Egyetlen ember van Big T-n kívül, aki tudhat Bettiről, meg a csőtöréses esetről... Haraszti Tamás.
– Akkor mégis a barátod – lélegeztem fel. – De miért hazudott?
– Gondolom, mert azt hitte, így könnyebben bevágódhat nálad – válaszolta a vállát vonogatva. – De, hogy a barátom, az túlzás. Szobatársam volt az első évfolyamon, aztán szó nélkül felszívódott. Az a pletyka járta, hogy az egyik lány kukkoláson kapta a sportcsarnok öltözőjében, mások szerint az anyja halála miatt hagyta ott a sulit. Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt valójában.
Az utolsó szavakat már nem is hallottam. Szörnyű gyanú fészkelte be magát csapongó gondolataim közé. Felpattantam, de egyensúlyomat vesztve meg is szédültem a hirtelen mozdulattól.
– Jól vagy? – kapott utánam András aggódva.
– Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Mutatnom kell valamit.
Halálra váltan felvezettem a hálószobámba, megvártam, míg megemészti a látottakat, majd a papírkosárhoz sétáltam és az egész tartalmát a szőnyegre borítottam. Szerencsére nem sok minden volt benne, így azonnal megtaláltam a keresett kártyát, és azt is átadtam neki az ágyon talált levéllel együtt. Elolvasta, és tanácstalanul forgatni kezdte őket.
– Ez meg mi a franc?
– Shakespeare. Az első a Szentivánéji álomból van, a tegnapi virág mellett volt. A második pedig ma várt rám a csipkés csodával együtt, miután nem töltöttem itthon az éjszakát. Fogalmam sincs, miből idézte – Lerogytam az ágyra és üres tekintettel bámultam ki a fejemből. – Hogy lehettem ekkora barom?! Nem is Ottó volt az, hanem Tamás. Mindezt simán kinéztem a főnökömből, akit több éve ismerek, miközben vakon megbíztam egy idegenben. És nem sok kellett hozzá, hogy gyanútlanul belezúgjak. – Hitetlenkedve ingattam a fejem. Teljesen letörtem. – Kénytelen vagyok beismerni, hogy én vagyok a világ legrosszabb emberismerője.
– Még egyáltalán nem biztos, hogy tévedtél. Lehet, hogy egyikük se vétkes – próbált vigasztalni András, esetlenül megszorongatva a vállamat.
– Ezt most megnyugtatásnak szántad?! Épp most közölted, hogy az eddigi kettő mellé, lehet, hogy egy harmadik eszelős is társul...
– Azt hiszem, jobb lenne inkább a rendőrségre bízni a továbbiakat – állt fel megeresztve egy bocsánatkérő mosolyt. – Elvégre, bárki is volt, betört a házadba.
Hamarosan egyenruhások szállták meg az otthonomat, és annyi kérdést tettek fel, hogy a végén már azt se tudtam, áldozat, tanú, vagy gyanúsított vagyok-e. András velem maradt éjszakára, és a rend őrei is megígérték, hogy egy járőr állandóan a közelben fog cirkálni, ennek ellenére alig aludtam valamit. Másnap karikás szemekkel, torz ábrázattal hallgattam végig a nyomozó beszámolóját, miszerint Haraszti Tamás, kecskeméti lakos, a Találkahely nevű étterem mindenese, jelenleg is körözés alatt áll zaklatás és bántalmazás vádjával, amihez most hozzácsapják az én panaszaimat is, amennyiben feljelentést kívánok tenni, és hajlandó vagyok tanúskodni egy esetleges tárgyaláson. Arra a kérdésre, hogy addig is, amíg elfogják, én mit tegyek, azt felelték, hogy kérhetek távolságtartási végzést, és vigyázzak magamra.
András úgy döntött, marad még pár napig, de amikor vasárnap ismét találtunk egy levelet, ezúttal a bejárati ajtóra tűzve, meggondolta magát.
„Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!”
– Anna, lehet, hogy ez Shakespeare, és gyönyörűen rímel, de az én olvasatomban akkor is csak egy fenyegetés! Azonnal összepakolsz és jössz velem Pestre! – Azzal berobogott a házba, időt se hagyva a válaszra.
Igazából nem kellett kétszer mondania. Fél órával később a szobámban talált rám. A földön ücsörögtem a bőröndömön, és merengve bámultam a szekrényajtóra kiakasztott mélykék kisestélyit.
– Ezt is visszük? – huppant le mellém, ledobva az utazótáskáját.
– Ezt a ruhát a vacsorára vettem, mert tetszeni akartam Tamásnak – magyaráztam letörten. – Nem hiszem, hogy valaha is fel akarnám venni ezek után. – Felálltam és lassú mozdulatokkal visszahúztam a ruhára a műanyag zsákot. – Tudom, hülyeség, de ha nem kezdi el küldözgetni azokat a rózsákat, meg verseket...
– Anna, ne rágódj ezen. Nem te tehetsz róla. Valahol azt olvastam – kezdte fellengzősen, de kétkedő tekintetem láttán, gyorsan helyesbített –, na jó, egy filmben láttam, de most nem ez a lényeg. Szóval, állítólag az ilyen emberek nagymesterei a megtévesztésnek, és pillanatok alatt bárkinek a bizalmába tudnak férkőzni.
– Te, András – szakítottam félbe eszmefuttatását. – Minden pasi ilyen? Úgy értem, ott van apa, aki az első adandó alkalommal lelépett, lecserélve anyát és minket egy nálam alig idősebb cicababára. Aztán itt vagy te, aki úgy váltogatod a nőidet, mint más a zoknit, már megbocsáss – néztem rá grimaszolva. – És ráadásként az elmúlt héten ketten is tették nekem a szépet, már ha ezt annak lehet nevezni, akik közül az egyik nős, és gyerekei vannak, a másik pedig minimum szélhámos, de valószínűbb, hogy őrült. Van olyan, hogy megbízható férfi? – Tettem fel az egymilliós kérdést egy pillanatnyi hatásszünetet követően.
– Nem tudom, hugi, tényleg nem tudom – szorosan magához húzott, én pedig arcomat a mellkasába fúrva vártam a de szócskát –, de ha gondolod, bemutathatlak az igazi Big T-nek.

***
Zajt hallottam a földszintről, ezért elmentettem a megírt oldalakat, letettem a szemüvegem, kihúztam magam és végeztem néhány fejkörzést. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. Egy jóleső nyújtózkodás, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim, néhány masszírozó mozdulat az orrnyergemen, és mintha újjászülettem volna. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és a jól ismert, kitárt karokba érkeztem.
– Szia, végre hazaértél! – üdvözöltem finom csókkal, munkából hazatérő páromat.
– Hm, de jó kedve van valakinek! – ölelt magához. – Csak nem írtál?
Na igen, ennyit jelent tíz együtt töltött év. Ismer, mint a rossz pénzt.
– De igen. Beneveztem egy pályázatra, arra írok egy elbeszélést. De még nem tudom, hogy fejezzem be – magyaráztam, míg felsétáltunk a szobába.
– Miről szól?
– Ez most egy valós történet. Pontosabban, valós alapokon nyugszik, de összességében fikció. – Átgondolva a mondottakat, nem voltam benne teljesen biztos, hogy értelmes választ adtam. – Szóval, több megtörtént esemény is szerepel benne, de a kerettörténet a fantáziám szüleménye. Csak nem tudok dönteni, hogy jó véget érjen-e a történet, megnyugodjon-e a főhősnő kicsi lelke, és boldogságra találjon, vagy hagyjam a dolgokat elszabadulni, hogy reálisabbnak tűnjön.
– Nos, ha valós alapokon nyugszik, akkor a végkifejlet is legyen igaz. Az életben hogy végződött a történet?
Míg én a teljesen jogos felvetésen töprengtem, magához húzott, az ölébe ültetett, és megajándékozott egy újabb csókkal.
– Ó, a valóságban nagyon is jól alakultak a dolgok. A hősnő boldogan él hercege oldalán – nevettem fel.
– Akkor hol itt a probléma? Ezek szerint a boldog vég is tökéletesen reális – súgta nyakam érzékeny bőrének.
– Milyen igaz... – sóhajtottam. – Majd holnap befejezem.
Idézetek: Shakespeare – Szentivánéji álom; Vízkereszt, vagy amit akartok; Rómeó és Júlia


-----------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Diara!

Hát nem tagadom, engem is megfogtál. Nagyon ötletes, összeszedett történetet írtál, kidolgozott és szimpatikus karakterekkel. Nem is tudok mibe belekötni…

Csak gratulálni tudok!

Indyra Myles:

Na végre! A szerző még a gondolatjel és a kötőjel közti különbséget is tudja! Már első látásra tetszett ez a novella, és az érzés nem múlt el. A kezdeti, kissé lehengerlő kérdésáradat után rendesen gördülő, kedves, izgalmas novellát kapunk. Van benne csavar, humor, a lezárás is megfelelő, aranyos. A karakterek élnek, a párbeszédek értelmesek. Csak itt-ott kellene belenyúlni a szövegbe, és készen is lenne. Nagyon örültem ennek a novellának.

Anett:

Nagyon tetszett az egész. Az elején féltem, hogy már megint a szokásos sablonra épül a történet, de amikor a közepe táján komolyan meglepődtem, hogy a férfi nem is az, akinek mondja magát. Az egyetlen, amit hiányoltam az egészből, hogy a szélhámos miért is akarta elcsábítani a főhőst, de végülis enélkül is érthető volt minden. Az utolsó sorokban pedig tetszett, hogy belefűzte a pályázatot is, igazán ötletes.


Balázs:

Nagyon jó a cím, a témaválasztás, illetve ahogy a keretbe beillesztetted. Telis-tele remek ötletekkel, helyzetekkel, sok benne a sajátos, fantáziadús kifejezés:) Tetszik továbbá, hogy itthon játszódik és nincs benne ez az agyoncsépelt elvágyódás. Jól felépített, követhető, nem is tudok rá rosszat mondani:)
Kiváló munka, gratulálok :-)

Novellám (:

Sziasztok!

Egy kis közbevetéssel jelentkezem.
Tegnap a nővérem felhívott, hogy tudok-e róla, hogy megjelentem egy folyóiratban. Mármint, hogy a novellám. Hát nem tudtam, elég nagy meglepetés volt az Alföld Egyesülettől. (:
A Föveny c. folyóiratban Végzetes találkozás címmel, eredeti névvel olvashattok.
Köszönöm nekik!

Szepy elbeszélése

Utolsó reménysugár

,,Rémülten néztem szüleimre, miközben az álarcos pasas a karjaiba kapott, majd felrohant velem az emeletre. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit akar tőlem, viszont amikor ledobott az ágyra és letépte a ruháimat, minden világossá vált. Kellemetlen borzongás futott végig rajtam, mikor a durva férfikezek a testemet kezdték simogatni. Hiába próbáltam meg lelökni magamról, minden erőm elhagyott, és Ő sokkal erősebb volt nálam. Jól tudtam, hogy mi fog következni, de az agyam furcsa mód nem volt képes feldolgozni az információt. Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy élveztem. Ezerszer rosszabb volt annál, mint amit elképzeltem. Felsikítottam a fájdalomtól, Ő meg csak röhögött. A szenvedésemből táplálkozott, ez volt az éltető eleme. Szorosan lehunytam a szemem és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek az egész szörnyűségnek. Soha nem tettem semmi rosszat, amivel kiérdemelhettem volna ezt. De akkor miért nem hagy elmenekülni? Segítsen már rajtam valaki! Nem értem, hogy miért azokat bántják, akik nem is szolgáltak rá. De remélem, hogy visszakapja még ezt az élettől. Minden reményem tovaszállt, mikor a támadóm izmai megfeszültek és egy hangos nyögés hagyta el a száját.”
-Ilyen tisztán emlékszel rá?- kérdezte halkan Karen.
Nem mondtam semmit, csak mereven magam elé bámultam. Még senkinek sem mondtam el, hogy mi történt azon az éjszakán. Nem mertem róla beszélni, mert attól félek, hogy eljön értem és ismét bántani fog. Sokszor látom Őt, de valamiért a többiek nem veszik észre. Pedig ott szokott állni a hátsó udvarban a tölgyfánál.
-Te hiszel nekem? Elhiszed, hogy ott van a fánál?- néztem reménykedve a pszichiáteremre.
-Amy, csak képzelődsz, itt biztonságban vagy. Az a mocsok börtönben van és soha többé nem fog hozzád érni egy ujjal sem.- tette a kezét az enyémre, miközben melegen rám mosolygott.
-Miért nem lakhatok Tomnál?
-Jól tudod ennek az okát. Örüljünk, hogy Mr. Daniels megengedte, hogy itt maradj. Legszívesebben bedugna egy gumiszobába.- sziszegte mérgesen aztán észbe kapott.- Megígérem neked, hogy még a közeledbe sem engedem.
Bólintottam, majd felálltam és kisétáltam az udvarra. Miközben leültem a kedvenc padomra felsóhajtottam és az élet rejtelmein kezdtem gondolkozni. Sajnos nem tudom meggyőzni Őket arról, hogy nincs semmi bajom. Vagyis, nekem kellene megértenem, hogy kezelésre szorulok. Öngyilkossági hajlam megfűszerezve egy kis hallucinációval. Szuper, nem? Oh, kifelejtettem azt, hogy depressziós vagyok, pluszban gyűlölöm az összes férfit, már nem félek tőlük, azaz idő elmúlt, egyszerűen csak ki nem állhatom Őket. Kivéve Tomot, Őt úgy szeretem, mint aput. Tom, egyszer sem emelte fel a hangját velem szemben, szeret engem, úgy, mintha az igazi lánya lennék. Lassan négy éve küzd azért, hogy elvihessen erről a helyről. Mondjuk nem olyan rossz itt, eltekintve attól, hogy nálam őrültebb embereket is kezelnek ezen a helyen, egész kellemes. A hátsó udvar gyönyörű, pont rálátás nyílik a ,,C” épületre, ahol, nos, olyanok tartózkodnak, akik veszélyesek. Sandy a legjobb barátnőm is ott volt 9 évig, tavaly helyezték át az ,,A” szektorba.
-Fokozottan veszélyes betegek.- mormoltam, mikor megláttam az egyik kislányt, ahogy az 4 ápoló kíséretében sétál az udvar másik végében.
Ő például azért lett bezárva, mert álmában ki irtotta az egész családját. Ha valaki rá néz, így napközben azt hiszi, hogy ártalmatlan gyerek, de nem minden az, aminek látszik. Sajnos volt már szerencsém éjszaka találkozni vele. Ha nem lövik le nyugtató lövedékkel, akkor nem ülnék itt.
-Gyere drágaságom.- hallottam meg annak a hangját, aki tönkre tette az életemet.
Nyugi Amanda, Ő nem létezik. Az elméd játszadozik veled és igazából ott sincs.
-Ugyan, ne tedd ezt, úgy sem menekülhetsz el előlem.- mondta és egy sátáni nevetés hagyta el a száját.
-Hagyj békén!- üvöltöttem és betapasztottam a füleimet.
A testem rázkódott a sírástól. Karen azt mondta, hogy ez csak a képzeletem műve, de nem igaz. Itt van, megint eljött értem.
-Most ismét az enyém leszel…
-Amy! Amanda, kérlek, nézz rám!- rázta meg valaki a vállaimat, de én nem mertem kinyitni a szemem.- Karen, bevette már a gyógyszereit?
-Tom.- leheltem halkan, mikor kilestem a pilláim alól.
Arca hirtelen nyugodttá vált és szorosan magához ölelt. Nem tehettem róla, a könnyeim eláztatták a drága öltönyét.
-Tudod, hogy mennyire meg ijedtem?
-Sajnálom.- motyogtam bűnbánóan.
-Ez nem a te hibád.- mosolygott le már kedvesen.
Valaki megköszörülte a torkát mögöttünk, mire összerándultam a rémülettől. Lassan megfordultam és döbbenten vettem észre, hogy két gazdagnak látszó hímnemű áll velem szemben. Gyorsan Tom háta mögé húzódtam, abból a célból, hogy elbújjak az idegen férfiak elől. Az itteni srácok tudják már a tényt, jobb engem nagy ívben elkerülni. Kikukkantottam Tom válla felett, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert a pillantáson találkozott a fiatalabb fiúéval. Nem indított el bennem semmit, pedig a könyvekben és a filmekben is úgy van, hogy amikor a lány és a fiú tekintete találkozik, fellobban a szerelem lángja. Legutoljára 4 éve voltam szerelmes, de meg is bántam. Nem kellett volna megbíznom Brad-ben, Ő is ugyan olyan, mint a többi.
-Mi a baja a kislánynak?- kérdezte kíváncsian az idősebbik.
-Micsoda? Én kislány? Már tizennyolc is elmúltam, szóval maximum azt kérdezheti, hogy mi a baja a lánynak. Különben is semmi köze hozzá!- dörrentem rá.
-Elnézést.- dadogta zavartan, majd vett egy mély levegőt és elmosolyodott.- Helyesbítenék. Milyen gonddal küzd, hölgyem?
Csak hápogni tudtam, Ő az első, aki nem sértődött meg a modorom miatt.
-Tudja az a legnagyobb problémám, hogy a fia úgy bámul rám, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.- néztem mélyen az említett szemébe.
Azt elfelejtettem, hogy ki tudom akasztani az embert a furcsa hangulatváltozásaimmal. Egyik pillanatról a másikra képes vagyok át menni, egy nőstény oroszlánba, aki a területét védi.
-Honnan tudod, hogy a fia vagyok?- vonta fel a szemöldökét.
-Csak egy kis logika kellett hozzá. Kék szem, fekete haj, helyes arc, kidolgozott test, ugyan az a mosoly. Tovább is van, mondjam még?
-Szóval szerinted jól nézek ki?- vigyorodott el.
-Szimpla ténymegállapítás volt.- rántottam meg a vállam, mire a vigyor lefagyott a képéről.
-Amanda, kérlek, viselkedj.- pirított rám halkan Tom.- Eric.-pillantott az idősebbikre.- Will.- Szóval Williamnek hívják.- Ő itt Amanda Felton, az intézetünk egyik olyan betege, akinek nem kéne itt lennie.
-Milyen igazad van.- mormoltam fejcsóválva.- Öngyilkossági hajlam, hallucináció, depresszió, amit jól leplezek, és túlságosan is hirtelen haragú vagyok.- soroltam fel a ,,betegségeimet”, mert láttam, hogy Will rá akar kérdezni.
-Meg, ahogy észrevettem nem vagy oda túlzottan a férfiakért.- állapította még William.
-Ehhez aztán sok ész kellett.- emeltem égnek a szemeimet.
Tom száját egy ideges sóhaj hagyta el. Meg tudom érteni, néha már saját magamat is kikészítem a viselkedésemmel.
-Bocsássatok meg Amy viselkedéséért, de ami a szívén az a száján.
-Kedvelem az őszinte lányokat.- villantotta rám Will azt az ellenállhatatlannak tűnő mosolyt.
-Ne mondj ilyeneket, mert még a végén kikaparja a szemedet. Ő is szereti az őszinte embereket, de ha egy pasi szemtől szembe közli vele, hogy kedveli, annak sosincs jó vége. Kérdezz meg pár srácot, és meg tudod, hogy milyen az, ha Amy haragja lesújt.- lépett mellém Sandy.- Amúgy Alexandra vagyok, Amanda lelki szemetese és egyben legjobb barátnője is.
-Sandy, nem kellett volna figyelmeztetned, mert én már itt sem vagyok.- morogtam, majd választ sem várva bevonultam az ,,A” épületbe.
Egyre rosszabb lesz ez a mai nap. Éjszaka három óra óta ébren vagyok, egy idióta rémálom miatt. Az volt a legijesztőbb benne, hogy nem annak az éjszakának a képei jelentek meg lelki szemeim előtt, hanem valami teljesen más. Ha normális tinédzser lennék, akkor talán még élveztem is volna az egészet. Viszont és egy elmegyógyintézetben élek, ami külön engedéllyel működik. Csak olyanok vannak itt, akik teljesen egyedül maradtak, akiket a szeretteik eltaszítottak maguktól. Nekem van még élő rokonom, csak kitagadott a családból, ezután pedig bedugott egy Gyermekotthonba. Mindig is tudtam, hogy Victor, apa testvére egy nagyon gonosz ember. Igazán megérthetett volna, volt és van is okom az öngyilkosságra. A szüleimet brutális módon meggyilkolták, a szemem láttára, másnap a barátom elhagyott. Azt mondta, hogy muszáj gondolkoznia, mert hatalmas káosz van a fejében, de az óta nem is láttam, szóval úgy érzem, hogy egy másik lány miatt szakított velem. Mindegy, ez is csak arra emlékeztet, hogy e bízzak a pasikban. Visszatérve az álmomra. Egy gyönyörű virágos dombtetőn voltam, de nem egyedül. Nem csak az volt a legérdekesebb, hogy teljesen nyugodt és egyben boldog is voltam, hanem az, hogy a fiú, aki velem volt szerelmes szavakat suttogott a fülembe, miközben a testem különböző pontjait simogatta. Én pedig élveztem, én, aki mindennél jobban utálja a hímnemű egyedeket. Tisztán emlékszem minden egyes arcvonására, és valahonnan nagyon ismerős nekem. Azok a kék szemek teljesen olyanok, mint… Jézusom! Ez kész fizikai lehetetlenség! Nem, nem, nem és nem! Hogyan álmodhattam vele, mikor még csak ma találkoztam vele először? Most komolyan Will volt ott velem azon a gyönyörű helyen?
-Leülhetek?- hallottam meg az Ő hangját.
Éppen a tv szobában voltam, és a kikapcsolt készüléket bámultam. Mivel nagyon jól el tudom rejteni az érzelmeimet, a szemem sem rebbent. Kifejezéstelen arccal bólintottam, majd mikor helyet foglalt mellettem arrébb csusszantam, mert túlságosan is közel volt hozzám.
-Miért csinálod ezt?- kérdezte szomorúan.
A válaszom csak egy vállrándítás volt, semmi több.
-Na, ne viselkedj ilyen ellenségesen. Én csak meg szeretnélek ismerni.- suttogta, miközben a keze megindult az arcom felé.
-Ha hozzám mersz érni, én esküszöm, hogy egyesével fogom eltörni az ujjaidat.- mondtam vészjóslóan, mire rögtön visszahúzta a kezét.
-Hiába gondolod azt, hogy az összes férfi az ellenséged, nem igaz. Vannak olyanok, akik normálisak, és rendesen bánnak a nőkkel.- mondta határozottan.
Elmosolyodtam, mert felismertem a benne rejlő utalást.
-Például te?- kérdeztem, miközben a szemébe néztem.
Meglepetten pislogott rám, de aztán elvigyorodott.
-Igen, én is közéjük tartozok. Bárkit megkérdezhetsz a volt barátnőim közül, mind ugyan azt mondaná, hogy remek vagyok barátnak.- kacsintott rám.
-Látom, nem szenvedsz önbizalom hiányban.- néztem rá szemrehányóan.
Ahogy elnéztem nem nagyon érdekelte, hogy milyen szemeket meresztek rá. A mosoly fokozatosan eltűnt az arcáról, majd lassan közeledni kezdett felém.
-Tudni akarod, hogy mi történt velem?- kérdeztem hirtelen, ezzel megmentve magam a büntetéstől, amit Will bántalmazásáért kaptam volna.
-Persze.- válaszolt zavartan, de nem húzódott el tőlem.
Lélegzete az a bőrömet cirógatta, olyan közel volt hozzám.
-Megerőszakoltak, és a szemem láttára ölték meg a szüleimet.- mondtam színtelen hangon, mire Will hátra hőkölt a meglepettségtől.
Percekig csak némán meredt rám, és kétségeim voltak afelől, hogy lélegzik. Hirtelen tele szívta a tüdejét friss oxigénnel, majd szólásra nyitotta a száját, de már úgy sem tudom meg, hogy mit akart mondani.
-Will, gyere, indulunk.- lépett be az apja a helységbe.
-Oké, apa, mindjárt megyek.- mondta.
-Rendben, én kint leszek a kocsinál.- amint az utolsó szó is elhagyta a száját, sarkon fordult, majd el is ment.
Will felállt és lenézett rám.
-Remélem, nem sokára megint találkozunk.
-Remélem nem.- vágtam rá gyorsan.
-Ne hidd azt, hogy feladom.- vigyorodott el szélesen, majd követte az apja példáját és kibattyogott a szobából.
Nem értem ezt a fiút. Miért akar mindenáron közelebb kerülni hozzám? Minden pasi, aki bepróbálkozott nálam, felfogta, hogy nem akarok barátot. Mit nem lehet azon érteni, hogy ki nem állhatom a férfiakat? Idegesen beletúrtam a hajamba, majd felpattantam, azzal a szándékkal, hogy letusolok. Miután végeztem a zuhanyzással, elkértem Lisytől, a kedvenc ápolómtól az esti gyógyszereimet, majd meg sem álltam a saját kis birodalmamig. Kifésültem a hajamat, ezután pedig fogtam magam és bebújtam a puha ágyikómba. Magamhoz öleltem Fülest, a macit, amit Tomtól kaptam tavaly szülinapomra. Lehetséges, hogy igaza van Willnek, és nem mindenki olyan, mint az a mocsok? Jó, tudom, hogy igaza van, de az a legkönnyebb megoldás, hogy eltaszítom magamtól az összest. Jobb félni, mint megijedni. De én inkább megijedek egyszer, minthogy egy életen át féljek.- csengtek a fülembe Sandy szavai. Le kell győznöm a rettegést, ami már régóta bennem él. Szembe kell néznem a veszéllyel, akár legyen az egy pasi, vagy maga Mr. Daniels. És abban a pillanatban eldöntöttem valamit, adok egy esélyt Willnek. Ez volt a legutolsó értelmes gondolatom, mert ezután magával ragadott az álmom manó.
Mikor felébredtem, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd rögtön a reggeli gyógyszer adagomért mentem, mert azt evés előtt kell bevenni. Lisy odaadtam, majd mondta, hogy menjek Karen irodájába. Mikor beléptem a szobába, a döbbenettől elkerekedtek a szemeim.
-Ez a tiéd.- mutatott a hatalmas rózsa csokorra.
-Mi? Mégis ki küldte?- kérdeztem homlok ráncolva.
-Itt van egy levél is hozzá, majd meg tudod.- mondta rejtélyesen, majd rám kacsintott.
Kibontottam a levelet, majd hangosan olvasni kezdtem.

Kedves Amanda!

Rózsát, a legszebb rózsaszálnak. Hiába vagy velem olyan, mint egy utolsó senkivel, én akkor sem adom fel. Ahogy a szemedbe nézek, a szívemnél kellemes bizsergést érzek. Van remény Amy, mindig van, és én a végsőkig küzdeni fogok érted. Időm, mint a tenger, és türelmes ember vagyok. A jelmondatom pedig ez:
A remény hal meg utoljára.
Üdvözlettel, William Stone


-Most mennem kell, ez nekem kicsit sok, úgy hogy muszáj kiszellőztetnem a fejem.- nyögtem, majd amilyen gyorsan csak tudtam ki rohantam az épületből.
Tegnap este eldöntöttem, hogy adni fogok neki egy esélyt. De azt hiszem ez mégsem fog menni, mert a pánik teljesen eluralkodott a testemen. Mi van velem? Mióta vagyok én ilyen puhány? Amíg Will ide nem jött minden rendben volt. Nyugodtan éldegéltem, és nem kellett idegeskednem holmi fiú miatt. Mikor a pillantásom a kedvenc padomra tévedt, a szívverésem is elakadt egy pillanatra. Mi a…? Oké, nyugodj meg. Hiszen Ő is csak egy ember, semmi több. Nem az űrből jött és remélhetőleg bántani sem akar. Hangosan kifújtam a levegőt, majd oda mentem hozzá. Leültem mellé, és kíváncsiságtól csillogó tekintetemet rá emeltem. De Ő nem mondott semmit, csak rám mosolygott, majd ismét azt kezdte tanulmányozni, amit az előbb vizslatott. Követtem a pillantását és észrevettem, hogy az öreg fát nézi. Valami hiányzott, túl nagy volt a csend. És akkor leesett a tantusz. Nincs itt az a pszichopata állat, elment. Még soha nem volt ilyen, hogy nem ólálkodott volna erre felé. Egy halk sóhaj hagyta el a számat és hátra dőltem a padon. Azon kaptam magam, hogy közelebb csúszok Willhez, és megnyugtat a közelsége. Érdekes, még nem éreztem ilyet senkinél se.
És ez így ment két héten keresztül minden egyes nap. Reggel felkeltem, bevettem a reggeli gyógyszereimet, Lisy meg állandóan Karen irodájába küldött. A legapróbbtól kezdve a legcsillogóbb ajándékig, mindig várt rám valami meglepetés. A legutolsó egy nagy plüss maci volt, legalább lesz Fülesnek barátja. Will egyszer sem okozott csalódást, mert, ahogy kimentem az udvarra Ő ott ült a padon, és Rám várt. Ez alatt a két hét alatt rájöttem, hogy Willnek igaza volt. Nem lett volna szabad az egész férfitársadalmat támadnom amiatt, amit egy személy követett el. Vagyis inkább kettő, mert Brad is rá tett jó pár lapáttal, mikor ott hagyott teljesen összetörve.
-Tizennégy éves voltam, mikor szerelmes lettem a suli legmenőbb pasijába.- kezdtem bele hirtelen a mesélésbe.- Brad szőke hajú, kék szemű, izmos, focista, kitűnő tanuló és a lányok álma volt. Emlékszem, szinte szívinfarktust kaptam, mikor meghívott az iskolai bálba. Amin persze nem lepődök meg, hiszen én csak egy jelentéktelen gólya voltam, Ő pedig már tizenegyedikes volt. Azt hittem, hogy szeretem Őt, de három hónap után rá kellett jönnöm, hogy a szerelem fogalmást nem ismerem még igazán. Ami Brad és köztem volt, nem szólt másról, csak arról, hogy lefektessen. Egy nappal az után a szörnyű éjszaka után ki jelentette, hogy gondolkoznia kell kettőnkkel kapcsolatban, hát azóta is gondolkozik.- mondtam, majd a végén felsóhajtottam.
Pár percig csendben ültünk, majd Will őszinte hangon megszólalt.
-Köszönöm.
Ránéztem, és láttam rajta, hogy nagyon akar valamit. Elmosolyodtam, majd bólintottam egy aprót. Akkor engedtem meg neki először, hogy hozzám érjen. Lágyan megsimította az arcomat, a testemet pedig kellemes érzés járta át, pont olyan, mint a két héttel ezelőtti álmomban.
A napok, az órák, és a másod percek egy végtelen vonallá folytak össze. Williammel úgy éreztem magam, mintha tényleg nem lenne semmi bajom. Ha vele voltam, a múlt nem kísértett, és a hallucinációim is eltűntek. Kivéve persze éjszaka. Egyre rosszabbul aludtam, mert folyton az Ő hangját hallottam. Nem, nem Willét, hanem Jonny-ét, azét, aki megerőszakolt. Nem mertem ezt elmondani Willnek, mert képes arra is, hogy itt bent alszik. Igen, már ennyire szoros kapcsolat alakult ki köztünk, de szigorúan csak barátok vagyunk. Na, jó, bevallom, hogy többet is érzek iránta, mint barátság, de ez titok, csak is Karen és Tom tudja. Ez alatt az egy hónap alatt mindent meg tudtunk egymásról. Ő idén végez a középiskolában, focizik, gitározik, - megígérte, hogy majd játszani fog nekem rajta - néha besegít az apjának, aki szálloda lánc tulajdonos, eddig még csak két barátnője volt, és még szűz.
-Komolyan?- kérdeztem döbbenten, mikor megtudtam ezt az információt.
-Igen, de nekem ez a természetes. Én azzal a lánnyal szeretném elveszíteni, akit igazán szeretek.- nézett mélyen a szemembe, én pedig fülig vörösödtem.
Inkább gyorsan témát váltottam és meg kérdeztem tőle, hogy szereti-e a rajzfilmeket. A meglepettségtől szóhoz sem bírtam jutni, mikor közölte, hogy az összes eredeti Disney rajzfilm meg van neki. Megígérte, hogy majd hoz be párat és mozizunk egyet. Kettesben.
Furcsa, hogy ma nem jött, pedig minden egyes nap be szokott jönni hozzám. Egy bánatos sóhaj kíséretében felálltam az asztaltól, elköszöntem a többiektől, majd visszavittem az üres tányért. Ahhoz képest, hogy egy Sárga házban vagyunk - amit már egyszer bezártak, majd ismét kinyitottak, amikor magán kézbe került - egész jó a kaja. Lassan a szobám felé sétáltam és megpróbáltam elnyomni a pánikot. Biztos dolga van, azért nem jött be. Amint végeztem az esti lazító zuhanyommal, visszacsoszogtam a szobámba, és mikor kinyitottam az ajtót elakadt a lélegzetem. Will ott feküdt az ágyamon, karjait keresztbe fonta a feje alatt és arra az igen szexi mosolyra húzta ajkait.
-Azt hittem, hogy ma nem jössz be.- motyogtam, közben megpróbáltam eltekinteni attól a ténytől, hogy vágyakozva mered rám.
Hát igen, csak egy sort és egy nagyobb alvó póló volt rajtam. Lassan felállt, majd elém sétált, és mélyen a szemembe nézett.
-Amy, be kell vallanom valamit.- Könyörgöm Istenem, nehogy azt mondja, hogy egy pszichopata gyilkos igazából és azért jött, hogy végezzem velem.- Szerelmes vagyok beléd Amanda Felton, az életemnél is jobban szeretlek.-Ja, az más…
Micsoda? Hirtelen a lábaim felmondták a szolgálatot, és ha Will nem húz magához a derekamnál fogva, akkor a földön kötök ki. Édes jó Istenem! Szerelmes belém.
-Ne mondj olyat, amiben nem vagy biztos.- suttogtam, miközben megpróbáltam elhúzódni tőle, de Ő nem hagyta.
-Száz százalékig biztos vagyok benne. Szeretlek, és tudom, hogy te is így érzel irántam.- lehelte.
-Igen, én is így érzek.- vallottam be szemlesütve.
A kezét az állam alá csúsztatta, majd gyengéd erőszakkal felemelte a fejem, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Ajkait rátapasztotta az enyémekre és félénken csókolni kezdett. Át öleltem a nyakát, majd jóval, nagyobb hévvel viszonoztam a tevékenységét. Az nap éjjel nem ment haza.
Tegnap nem jött be, mert muszáj volt aludnia. Az este nagy részét a tévé szobában töltöttük, mert elhozott pár DVD-t, filmezés után, pedig reggelig beszélgettünk, na meg csókolóztunk. Az biztos, hogy tudja a dolgát, ezerszer jobban csókol, mint Brad. Hihetetlenül jól éreztem magam vele. Nem is gondoltam, hogy valaha megismerem az igaz szerelmet. Hirtelen valaki megérintette a vállamat, de én nem ijedtem meg, az érintés ugyan is túlismerős volt. Felálltam, majd oda mentem hozzá és egy szenvedélyes csókkal üdvözöltem Őt.
Egy hete vagyunk együtt Williammel. Amikor elmondtuk Tomnak, akkor eléggé kiakadt, de Karen megbeszélte a dolgokat vele. Mindig is tudtam, hogy van köztük valami. Most itt ülök kint a Padon, és napozok. Hallottam, ahogy valaki leül mellém, de nem nyitottam ki a szemem.
-Örülök, hogy összejöttetek, legalább az a nyamvadt depressziód is elmúlt, kezdett már elegem lenni belőle.
-Sandy, engem így kell szeretni.- válaszoltam, és kinyitottam a szemem.
-De akkor is jobb minden.- mutatott rá a tényre.
-Igen, Ő az a személy, akinek sikerül begyógyítania a sebeimet.- sóhajtottam.
-Na, menj, Will nem sokára ideér.- mosolygott rám Sandy, majd megpuszilt.
-Igazad van, készülődnöm kell.- vigyorodtam el, majd felpattantam, és egyenesen a szobámba mentem.
Gyorsan megkerestem a fésűmet, kiengedtem a derékig érő hosszú barna hajamat, majd fésülni kezdtem. Miután végeztem vele, megfogtam a kedvenc piros pólómat, és a fekete csőnadrágomat, majd pár perc alatt átöltöztem. Tom nem nagyon szereti, ha a saját ruháimban vagyok, de egyszer nekem is lehet gyereknap. Hallottam, ahogy kinyílt a szobám ajtaja, de amikor megfordultam nem az állt ott velem szemben, akire számítottam. Fényes vörös haja, a válláig ért, zöld szemei dühösen csillogtak, állkapcsa megfeszült, de így is tökéletes volt az arca. Nálam ezerszer szebb volt, körül belül velem egykorú lehetett. Életemben nem láttam, szóval kíváncsian néztem rá. Várjunk csak! Nem Ő az a lány, akiről egyszer Will mesélt? Azt mondta, hogy legalább már fél éve nincsenek együtt.
-Helló, gondolom, te vagy Will ,,barátnője”.- rajzolt macskakörmöket a levegőbe.- Na, ide figyelj, te kis semmirekellő csitri. William és én együtt vagyunk, ez ellen pedig te nem tehetsz semmit. Ja és Will azt üzeni, hogy ne is próbáld felhívni, mert Ő már nem kíváncsi rád.- mosolygott rám gúnyosan, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment.
Pedig tudnom kellett volna, hogy Ő is pont ugyan olyan, mint a többi. Hazudott nekem, nem is szeret igazából. Ó, Istenem, miért bíztam meg benne? Igaz, amit Karen mondott a múltkor. A szerelem, öl, butít és elvakít. Azt hittem, hogy mellette megtaláltam, amit mindig is kerestem, a lelki békémet. A közelsége megnyugtatott, és úgy éreztem, hogy haza értem. Álomnak szép volt, túl szép, hogy igaz legyen. William Stone nem csinált mást, csak játszadozott az érzéseimmel. Vettem egy mély levegőt, letöröltem a könnyeimet, de fölöslegesen, mert a helyükre újak jöttek. A sós cseppek egymás után folytak végig az arcomon, viszont a fájdalom az ugyanúgy megmaradt. Hülyeség, hogy a sírás segít az ilyen helyzetekben. Az én szívem apró kis darabokra tört, pont, mint egy eltaposott tükör. Lassan, csoszogva elindultam a konyha felé. Szerencsére senki sem tartózkodott a helységben, ezért könnyedén megszerezhettem azt a tárgyat, ami véget vet a szenvedésemnek. Kihúztam a fiókot, majd kivettem egy olyan kést, ami elég éles volt ahhoz, hogy könnyedén átvágja a bőrt, és az eret is. Amint visszamentem a szobámba, leültem az ágyam elé, és a csuklómhoz szorítottam a kést. Még szerencse, hogy nincs szobatársam. Szemeimet szorosan összezártam, majd ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, mikor a kést végig húztam a bőrömön. Will volt az én utolsó reménysugaram, de sajnos már vége, vége van mindennek. Itt hagyott egyedül egy másik lány miatt, pont, mint Brad. Elgondolkozva néztem a sebet. Sokszor próbáltam már így öngyilkos lenni, és tudom, hogy hatékonyabb, ha a kezemet víz alá dugom, de nem volt kedvem felállni. Így is eléggé intenzíven vérzett a kezem. Hirtelen kivágódott az ajtó, és ugyan abban a pillanatban a kinyitottam a szemem. Tom kétségbeesetten felnyögött, Karen ajkait, pedig egy sikoly hagyta el. Tom eltépte az inge ujját, majd oda jött hozzám és bekötötte a sebet.
-Karen, hozd ide az elsősegélyes csomagot.- morogta, de a szemét nem vette le az arcomról.- Miért pont most?- kérdezte halkan, aztán észrevettem, hogy egy harmadik személy is ott volt. Egy olyan valaki, aki az egyik legszörnyűbb rémálmom.
Nem tudtam semmit mondani, csak szomorúan lehajtottam a fejem. Közben Karen is visszajött, és gyorsan ellátták a sebemet, Miért kell ilyen felszereltnek lenniük?
-Meg mondtam Thomas, ha még egyszer megpróbál végezni magával, akkor viszem magammal a zárt osztályra.- jelentette ki Mr. Daniels.
-Nem viheted el innen!- ordította Karen és szinte vicsorogva fordult a férfi felé.
-Miben fogadunk?- vonta fel a szemöldökét.- Pakoljátok össze a cuccait, tíz perc és indulunk.- mondta, majd kiment a szobából.
-Sajnálom.- suttogtam rekedtes hangon.
-Miért tetted Amy?- kérdezte Tom, miközben a karjaiba vett, akár egy kisbabát és leült velem együtt az ágyamra.
-Will végig csak játszott velem.- mondtam és rám tört a zokogás.
Úgy isten igazából bőgtem, ami nálam csak egyszer fordult elő. Amikor a szüleim meghaltak, pont így sírtam akkor is. Tom szorosan magához húzott és a hátamat kezdte simogatni.
-Egyet ne felejts el.- mormolta a fülembe.- Én szeretlek, Amy. Te vagy a rég elveszett lányom.
-Én is szeretlek apa.- motyogtam, és az arcomat a vállába fúrtam.
Átöleltem a derekát és úgy kapaszkodtam belé, mintha ez meg tudna menteni. Lassan csillapodott a sírásom, ezután pedig kimásztam Tom öléből és elvettem Karentől a táskámat. Megöleltem, majd kimentem a szobából és egyenesen a recepció felé vettem az irányt. Igen, itt ilyen is van, és szegény Natalie-nek akad elég dolga. Megálltam Mr. Daniels előtt és feltettem azt a kérdést, ami a legelső találkozásunk óta foglalkoztat.
-Miért utál ennyire?
-Ez egyszerű.- morogta egy kicsit sem kedvesen.- Börtönbe juttattad a fiamat, és azt hiszed, hogy ilyen könnyen megúszod? Ne is álmodozz róla kislány. A fiam számomra szent és sérthetetlen, te pedig bántottad őt.
Döbbenten meredtem az előttem álló ötvenes éveiben járó pasasra.
-Ön lenne annak a mocsok Jonny-nak az apja? De várjunk, csak egy picikét. Mi az, hogy én bántottam a fiát? John erőszakolt meg engem, majd a másik gyökérrel megölték a szüleimet. Hogy merészeli azt állítani, hogy én valaha fájdalmat okoztam az Ön gyerekének?- kérdeztem teljesen kikelve magamból.
-Nem nagyon érdekel a véleményed. Elviszlek innen, mert semmit nem javul az állapotod.- morogta gyűlölködve. Már éppen beszóltam volna neki, hogy meg lett állapítva, hogy csak akkor történhet ez, ha komoly lelki trauma ér, mikor meghallottam annak a férfinak a hangját, aki a világot jelenti számomra.
-Mégis mi folyik itt?
-Will.- leheltem halkan.
-Igen, Drágám, én vagyok az.- motyogta, majd pillantása a bekötözött kezemre tévedt.- Mit csináltál Amy?- kérdezte fojtott hangon, és már oda jött volna hozzám, hogy erős és oltalmazó karjaiba zárjon, de Mr. Daniels megállította.
-Fiatalember, jobb, ha távol tartja magát a betegemtől.
-Micsoda? Azt hiszed, hogy ezek után hagyom, hogy elvigyed innen?- Tom hangja úgy hasított át a helységen, mint kés a vajon.
Kezeit a vállamra tette és én rögtön megéreztem, hogy milyen feszült. Persze, hogy az Miért is lenne nyugodt?
-Ismered a megállapodásunkat Thomas.- mondta az a semmirekellő mérgesen.
-Én is ismerem a megállapodást, és az is szerepel benne, ha valaki magához veszi Amandát, és a megfelelő orvosi ellátást is tudja neki biztosítani, akkor nem viheti el innen. Különben is, úgy tudom, hogy a hölgy betöltötte már, a tizennyolcadik élet évét, úgyhogy neki is van beleszólása a dologba. Főleg, mert a tudata teljesen tiszta.
-Úgyhogy Robin, akár el is hagyhatod az intézményt.- morogta Karen egy cseppet sem kedvesen.
-Nem most hallottatok rólam utoljára.- morogta, majd, mint egy felbőszült bika ki ment az épületből.
Még csak most vettem észre, hogy Karen kezében ott van mind két macim, és Tom mellett pedig egy nagyobb bőrönd van.
-Mégis mi ez az egész?- kérdeztem döbbenten.
-Hozzánk költözöl.- motyogta Will összevont szemöldökkel.
-Miért költöznék hozzátok, hiszen te azzal a vörös hajú csajjal vagy együtt.- mondtam idegesen.
-Te meg miről beszélsz?
-Ne játszd itt a hülyét. Élvezted, hogy ezt csinálhatod velem? Jól tudtad, hogy elég egy kisebb érzelmi sokk, és akkor már megteszem gondolkozás nélkül.- sziszegtem és a kezeim ökölbe szorultak.
-Jobb, ha mi most ki megyünk és megbeszéljük a részleteket, szólalt meg hirtelen Karen.
A többiek bólintottak, majd ki is mentek. Will úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
-Ashley itt volt? De mégis mi a jó büdös francot akart?- tágultak ki a pupillái a döbbenettől.
-Mit ne mondjak, nagyon jó színész vagy.- szűkültek össze a szemeim.
-Szerelmem, nem tudok semmiről, apával a gyámsági papírokat intéztük, azután pedig felvettünk egy pszichiátert. Sajnos nem olyan jó, mint Karen, de kéthetente Ő is ki tud majd hozzád jönni.-motyogta és már közvetlenül előttem állt.
-Akkor nem is volt igaz, amit az a liba mondott?- kérdeztem idiótán, és éreztem, ahogy végigfolyik az első könnycsepp az arcomon.- Ó, én idióta barom! Egy hazugság miatt, majdnem elcsesztem mindent.- nyögtem, majd bocsánatkérően néztem Rá.
Nem mondott semmit, csak szorosan magához húzott és arcát a hajamba fúrta. Hirtelen eszembe jutott valami nagyon fontos.
-Will, Mr. Daniels annak a fickónak az apja, aki megerőszakolt. Minden áron bosszút akar állni. Mi van, ha elvisznek tőled? Én nem bírnám ki nélküled, mert mindenkinél jobban szeretlek.
Felemelte a fejét és komoly hangon megszólalt.
-Én is pont ugyan ennyire szeretlek, hacsak nem jobban. És, Kicsim, kérlek, nyugodj meg, én vigyázok rád.- mosolygott, majd lágyan megcsókolt.
Mikor elhúzódott tőlem bele néztem tengerkék szemeibe, és a bennük látott szerelem, hihetetlenül nagy öröm és gyengédség reménnyel töltött el. Egy új és boldog élet reményével.


------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Isabella Reed:

Kedves Szepy!

A történeted alapötlete nem volt rossz, s nekem már csak azért is tetszik, mert valamilyen őrült módon vonzódom az 'őrültekről' szóló írásokhoz. Viszont! Figyelmesebben át kellett volna olvasnod és a helyesírásodra ügyelni, bár szerintem a hibák többsége csak figyelmetlenségből adódó elírás. Legközelebb jobban odafigyelni!

Mindenesetre gratulálok!

Indyra Myles:

Nem jól megírt novella, bár az alapötlet nem rossz. Sajnos nincs átgondolva az egész történet. A beteg ne juthasson már késhez! A párbeszédek pedig döcögősek, hiteltelenek. A főszereplő kissé ellentmondásos, a találkozás és a férfigyűlöletből szerelem folyamata hiteltelen, nincs rendesen megmagyarázva. A végén az öngyilkosság bugyuta, banális, ráadásul az olvasó pontosan tudja, hogy felesleges, ezért együtt sem érez. A jelen- és a múltidő furcsán keveredik, ezáltal bekavarva az olvasót. A helyesírásra is figyelni kellene, így eléggé nehezemre esett végigolvasni a szöveget.


Balázs:

Annyira sajnálom. Szokatlanul izgalmasan, figyelemfelkeltően indult, és reménykedtem hogy egy jó kis pszichológiai történet lesz belőle. Olyan sok mindent lehetett volna kezdeni ezzel a témával. Sajnos ez is a jól megszokott 'nem lehetünk egymásé, de azok leszünk' iromány lett. Noha a sztori nem a szívem csücske, ezen felül is vannak hiányosságok. Kb. a harmadik oldaltól kezd az egész kicsit követhetetlen lenni. A valósággal sokszor nem összeegyeztethető a szereplők viselkedése, megjelenése stb. menne ez még jobban is, csak szerintem kicsit több idő kellett volna.

Anett:

Ez egy hatalmas csalódás volt számomra. Annyira jó alapokon nyugszik az egész, ötletes, kivételes, figyelemre méltó. És emellett egy rettenetes elbeszélés lett ez egészből. A főhősnő néha teljesen irreálisan reagál. Ha egyszer annyi szenvedést megélt már, és gyűlöli a férfiakat, nem hiszem, hogy egy csokor vörös rózsától egyből kettesben akar órákat beszélgetni egy sráccal,és azt sem hiszem, hogy pár hónap padon való üldögéléstől beleszeretne. A tény, hogy az intézetbe bemegy egy csaj, közli a főszereplővel, hogy a szerelmét többé nem érdekli, ő meg ezt el is hiszi egy vadidegennek, és felvágja az ereit, azt bizonyítja. hogy nem is hisz eléggé kettejük szerelmében. Kidolgozatlan szereplők és események sorozata...