B.M. Grapes novellája

Dórci világa

„Linda szeretetre vágyik. Carl szerelmes a feleségébe, Lee-be. Calvin is beleszeret a nőbe. Nicholas ugyanakkor Catherine-ért rajong, Gus viszont elsősorban saját magát szereti.”
Böngészem a tévéújságot, hogy mit nézzek. Döntő a cím, a szereplők, és persze a tartalom. Ez itt ígéretesnek látszik.
Csupa szeretet! Linda is erre vágyik. Még jó, hogy Carl a feleségébe szerelmes, de Calvin mit akarhat? Kit érdekel, ki az a Nicholas, meg az a Catherine, lényeg a rajongás. Gust már ne is említsük!
Nemcsak Linda vágyik szeretetre, én is arra vágyom. Mindenki arra vágyik, vagy nem?

– Keresnem kell valakit, akit utálhatok! – Dórci elhúzta a száját, és tűnődve nézett ki a busz ablakán.
– Miért? – kérdezte barátnője, Timi.
– Utáltam Kovácsnét, mert borzasztóan unalmasak a magyar órái.
– Ne viccelj már, az a nap fénypontja! – tiltakozott barátnője. – Akkor szoktam megtanulni a törit.
– Ki a fene akar magyar órán törit tanulni? ! Sokkal hasznosabb dolgokkal is eltölthetném az időmet, mint hogy halott emberek dögunalmas marhaságait hallgatom!
Dórci kivette a táskájából sminkkészletét, és gondosan tanulmányozni kezdte az arcát. Természetesen semmi javítani való nem volt rajta, mert alig tíz perce, hogy utoljára kikente magát. Még az a méla undor is rajta terpeszkedett, amit reggel felébredés után rögtön felöltött. Persze lehet, hogy le se vette, és egész éjjel evvel a nagyképű fintorral a képén aludt.
– Hát- gondolkozott Timi, - a múltkor magyar órán festettem ki a körmöm. Kovácsné észre se vette, pedig bűzlött a lakktól a terem.
– Persze, mert csak magával van elfoglalva- rántotta meg a vállát Dórci, majd folytatta korábbi elmélkedését. - Azután Évát utáltam, mert idegesítő a tudálékossága. Miért kell valakinek mindent megtanulnia? ! És ha már megtanulja, mi a francnak kell tudnia is? ! Én mindent elfelejtek két nap alatt, az a szemét ribanc meg májusban is emlékezett a szeptemberi anyagra. Egyébként kár így hajtania, csak picsa szakmunkások a szülei, úgyse lesz protkója, hogy felvegyék az egyetemre. Ha mégis felveszik, meg úgyse lesz rá pénze, hogy kijárja. De az se számít, ha megkapja a diplomát. A szar se fogja alkalmazni, mert munkát is csak ismeretséggel lehet szerezni.
Dórci óvatosan végigsimította a száját az ujja hegyével, mintha csak azt a sok mocskot akarná letörölni róla, ami az elmúlt percekben kijött rajta.
– Ja – helyeselt Timi, de Dórci csak mondta a magáét.
– Utáltam már Attilát, mert nem volt hajlandó megmondani, mekkora a farka.
– Ki akartál kezdeni azzal a vakarccsal?
– Hogy képzeled? ! Akart a franc! Csak azt hallottam, minél alacsonyabb egy hapsi, annál nagyobb neki. Az a kis hülye nem árulta el. Biztos, apró neki.
Dórci újra fintorgott, ami nem kis fájdalmat okozott neki, mivel az alsó ajkában éktelenkedő hatalmas piercing minden erőteljes mozdulatra éles szúrással reagált.
– Azután Petit, mert nem láttam tőle a táblát.
– Miért nem szóltál neki, hogy üljön hátrébb?
– Minek? Akkor nem lett volna kit utálnom. Ja és Annát, mert szőke a haja.
– De hát neked is az!
– Épp azért. Minek utánoz?
– De neki, már tavaly is szőke volt, mikor te még barna voltál!
– Kinek a barátnője vagy te? – Dórci összeszűkült szemmel méregette Timit. – Egyébként – legyintett,- utáltalak már téged is.
– Engem? ! Miért? Én vagyok a legjobb barátnőd!
– Miért vagy te a legjobb barátnőm? Nem találtál mást?
Timi felhúzott szemöldökkel meredt Dórcira.
– De nyugodj meg, már nem utállak.
– Ja, az jó – sóhajtott Timi.
– Meg a szomszédfiút- folytatta a felsorolást Dórci,- mert minden nap kiviszi a szemetet.
– Az miért baj?
– Anyám azt hiszi, nekem is ezt kellene tennem.
– És Andit, mert nem segített a matekdolgozat írásakor.
– Nem is jó matekos!
– Kihez képest? Mert én arra a dolgozatra egyest kaptam, ő meg kettest.
Gondolkodás nélkül, zabolátlanul sorolta tovább áldozatait.
– A tesómat. Mi a fenének nekem tesó?! Egyedül sokkal jobb lenne. Akkor idén nemcsak erre a londoni útra jöhettem volna el, hanem tavasszal Párizsba is eljutottam volna.
– Hogy hogy?
– Amikor Dani Párizsban volt, anyámék azt mondták, mindkettőnket mindkét helyre nem tudnak befizetni. Érted, ha csak én lennék, elmehettem volna mindkét útra.
Elégedetlenül kinézett az ablakon, és morcosan biccentett a Big Ben felé.
– Apámat, mert nem engedi, hogy piercinget tegyek a nyelvembe.
– Nem elég ez a szájadban?
– Nem! Akarok még. Először a nyelvembe, azután a köldökömbe, azután meg…- kezét a lába közé tette.
– Oda minek?
– Mutogatni- vonta meg vállát.
– Kinek?
Érthetetlen, miért barátnő ez a két lány, annyira különbözőek. Timi abszolút nem tudta felvenni Dórci ritmusát.
– Bárkinek! – röhögött.- Tavaly Katit utáltam.
Mivel barátnője nem adott magyarázatot, Timi rákérdezett:
– Miért?
– Csak úgy. Ránéztem, és azt gondoltam, ő jó lesz, egy ideig őt utálom. Most mondd meg, ezen a héten kit utáljak!


-----------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves B.M.!

Felüdülés volt olvasni a novelládat. Kellett már egy kissé értelmetlen, de lendületes novella. (: És tényleg eléggé… zabolátlanra sikeredett. Bár nem szimpatikusak a szereplők (nem is hiszem, hogy ez célod volt), mégis megtetszett.

Gratulálok hozzá!

Anett:

A legjobb szó erre a meghökkentő lenne. Hogy utálhat egy lány egyszerre ennyi embert, mindenféle különös indok nélkül? Elég silány és egyhangú élete lehet, ha senkit nem szeret. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy Timi hogy tudja elviselni a barátnőjét. Hogyan lehet jóban két ennyire ellentétes személyiség?



Indyra Myles:

Ez a novella remek ujjgyakorlat. Az elején kissé megijed az olvasó az idézet láttán, ami nem ad hozzá a szöveghez, ezért én kivenném. Jó azonban az utána következő felütés, és olvastatja magát a szöveg a gördülékeny párbeszédek miatt. Éppen megfelelő a környezet kidolgozottsága, nem szükséges tudni a pontos részleteket, mert nem az a lényeg. A karakter mindenkinek megvan, a novella mosolygásra, összekacsintásra hív. Nem képvisel különösebb irodalmi értéket, de szórakoztat, és ez is nagyon fontos. Kíváncsi lennék a szerzőtől valami komolyabb téma megfogására.

Balázs:

Hála Istennek, hogy nem csak elcsépelt alkonyatutánzós, romantikus alkotások vannak... ez már alapban egy jó pont. Nagyon tetszett, jól bemutattad ezt a kis világot, ami érdekes volt. Jó látni hogy mennyi oka lehet az utálatnak, hiszen az érzelmek miatt ember az ember, és a különbségeket is ez adja.
Szép, csak így tovább!

Gabriella novellája

Esküvő

Állok az oltárnál a bátyámmal, Bennel, és figyelem, ahogy a kis kápolna lassan megtelik a meghívott vendégekkel. A folyamatosan érkező ismerősök mosolyogva felénk intenek, majd mindenki igyekszik elfoglalni a helyét. A virágok édes, nehéz illata belengi a templomot, keveredve a parfümök aromájával. A színes üvegeken át bekukucskáló napsugarak romantikus fénybe burkolják a falakat. Elnézem a festett angyalokat, ahogy bírálóan tekintenek le rám, mintha a fejembe látva tudnák, mi kavarog bennem.
Egyre feszültebb vagyok, úgy érzem, mintha a nyakkendő szorítása alatt nem jutnék elég oxigénhez. A homlokomon megjelenő izzadságcseppeket még ráfoghatom az augusztusi hőségre, de a reszkető kezem, amivel előveszem a zsebkendőt, hogy megtöröljem felhevült arcomat, mindent elárul. Az idegesség végighullámzik rajtam, és azon kapom magam, hogy akaratlanul is folyton a hátsó ajtó felé tekintgetek.
Szeretnék elszaladni, de nem mozdulok. Még tíz perc van hátra és megpillanthatom Őt, gyönyörű hófehér ruhájában, ahogy kecsesen végiglépked a padsorok között, egyre közelebb kerülve hozzám…
Le kellene állítanom ezt az egészet, elmondani, hogy ez egy óriási tévedés és nem szabad megtörténnie! Már nyitom a számat, mikor észreveszem a szüleinket az első sorban, ahogy izgatottan fészkelődnek, időnként hátrafordulva, vagy egy büszke mosolyt küldve felénk. Anya kritikus szemmel néz végig rajtunk, a vőlegényen és a tanún. A szemem sarkából rásandítok a halálos nyugalommal várakozó Benre, aki épp a szmokingja hajtókájára tűzött virágot igazgatja, és leporol a karjáról egy láthatatlan porszemet.
Tekintetem megint az ajtóra siklik. Nem jól van ez így!
Ekkor felhangzik a nászinduló, és mindenki egy emberként fordul a belépő Sarah felé, aki édesapjába karolva elindul a dallam ritmusára.
A család és a barátok áhítattal figyelik, néhány elragadtatott sóhaj kíséretében.
Valóban lenyűgöző látványt nyújt a törékeny alakját kiemelő, uszályos ruhában. Arcát könnyed, átlátszó fátyol takarja, de így is látható gyönyörű mosolya, amivel mindenkit megajándékoz. Művészien feltűzött, mogyoróbarna hajából néhány szabadon hagyott, huncut tincs incselkedve hullik a nyakába. Kezében tartja a kedvenceiből összeválogatott, halványrózsaszín orchideacsokrot, amit fehér szaténszalag fog egybe.
Visszatartott lélegzettel figyelem, és talán még a szívem is elfelejt dobbanni, hogy aztán őrült iramban döngesse belülről a mellkasomat.
Istenem, miért nem szóltam már korábban Neki?! El kellett volna mondanom, hogy esetleg hiba megtartani ezt az esküvőt, és felajánlhattam volna számára egy másik lehetőséget! De elkéstem a vallomással, és botrány nélkül aligha változtathatok mindezen.
Történetesen tiltakozhatok, mikor a lelkész felteszi a kérdést, hogy „Tud-e valaki olyan dologról, ami akadálya lehet a házasságnak?”
Már egészen közel jár, apja felé fordulva gyengéd ölelést váltanak, majd egy mély sóhajjal teszi meg az utolsó métert az oltárig.
Rámosolygok, ő viszonozza. Egy pillanatra tekintetem fogva tartja az övét, majd a lába elé tekintve megemeli a szoknyáját, hogy fellépjen az emelvényre.
Sugárzik a boldogságtól, és tudom, hogy nem fogok megszólalni.
Az oltár hímzett terítőjén egy pontot figyelve, lesütött fejjel hallgatom végig a pap szentbeszédét, észre sem véve a percek rohanását. Automatikusan teszem a dolgom, miközben agyamat furcsa zsibbadtság uralja. Pillantásom csak akkor kapom újra a tündöklő arcra, mikor elhangzik a szertartás utolsó mondata.
- Isten előtt mostantól házasok vagytok! A vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt!
A meghatódottságtól könnyes szemmel hagyja, hogy a derekára kulcsolódó karok birtoklóan közelebb vonják magukhoz, rózsás ajkai csábítóan elnyílnak, mikor Ben hozzá hajol.
Ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem, és miközben a vendégek felállva éljeneznek, az én szívem hangtalanul darabokra törik.


------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Gabriella!

Jól átvágtál…:D Először sejtettem, aztán elbizonytalanodtam, s végül mégis csak az első megérzés volt az igazi. Nagyon jól leírtad az eseményeket, helyszínt, hangulatot, s mindeközben az ember nem sejtette, hogy nem a vőlegény, hanem a tanú szemszögéből olvassa az írást.

Gratulálok!

Anett:

Ez igazán tetszett. Az utolsó előtti sorig azt hittem , hogy a vőlegény az, aki elmondja a történetet, de amikor rájöttem, hogy ő valójában a tanú, akkor értelmet nyert az egész. Nagyon jól meg volt írva, röviden, lényegre törően. Nagyon jó volt.

Indyra Myles:

Azon kívül, hogy ez nem novella, nincs bajom vele. A szöveg jól van megírva, értjük a lényeget, napirendre térünk a kissé hihetetlen koncepción, hogy éppen itt jut eszébe hősünknek, hogy szerelmet akar vallani, és soha korábban... De nincs semmi meglepő benne. Csak egy leírás. Pontosabban hangulatpittyputty. Na, annak jó.

Szívesen olvasnék a szerzőtől valami hosszabbat, tartalmasabbat.

Balázs:

Hihetetlen jó a környezet és az eseményleírás: változatos, igényes, és már már látom is az egészet.
De a történet maga nem igazán fogott meg... rövid velős, de sajnos eseménytelen is.